Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 3. - Thorma János Múzeum könyvei 30. (Kiskunhalas, 2009)
Régészet - Varga Sándor: 10–12. századi lelőhelyek Kiskunhalas környékén. A földrajzi környezet és a lelőhelyek elterjedésének összefüggései
HALASI MÚZEUM 3. Emlékkönyv a Thorma János Múzeum 135. évfordulójára 45 10-12. századi lelőhelyek Kiskunhalas környékén A földrajzi környezet és a lelőhelyek elterjedésének összefüggései Varga Sándor Bevezetés A 9. század végén, a Kárpát-medence területére beköltöző magyarság megtelepedését jelentős mértékben befolyásolta a természetföldrajzi környezet.1 Ennek egyik legfőbb bizonyítéka a korszakra vonatkozó régészeti lelőhelyek sűrű előfordulása, vagy éppen hiánya egy adott tájegységen belül. A természetföldrajzi különbségek, mint például a talaj adottság, az állandó és időszaki vízborítottság, valamint a növénytársulások összetétele ugyanis alapvetően meghatározzák egy adott terület eltartóképességét és így a megtelepedés mértékét is. Jelen dolgozatban az egykori kiskunhalasi, valamint a bajai járás keleti területének földrajzi viszonyait és ezek hatásait kísérlem meg felvázolni a 10-12. századra vonatkozóan. Földrajzi környezet és a 10-12. századi lelőhelyek kapcsolata A Duna-Tisza közének egy részét magába foglaló Bács-Kiskun megye területének középső részén fekvő Kiskunhalas a felszindomborzat és a geomorfológiai adottságok alapján két középtáj határán helyezkedik el.2 A várostól északra és keletre, az északnyugat-délkelet irányú homokvonulat, a Duna-Tisza közi Homokhátság húzódik. A Homokhátság északi határát a Gödöllői dombság és a Duna alkotja (Pilis-Alpári-homokhát). Központi része a Kiskunsági-homokhát, amelytől délkeletre, a részben Csongrád megyébe áthúzódó Dorozsma-Maj- sai-homokhát található.3 A Duna e hatalmas, finom homokból felépülő hordalékkúpját a pleisztocén és a holcén időszakban halmozta fel.4 A megye sík területeivel ellentétben a Homokhátság felszínét változatos, szélbarázdált homokbuckák, dombok és a közöttük húzódó völgyek alkotják. A lefolyástalan mélyedésekben, illetve a homokbuckák közötti területeken, a pangóvizes foltokon láprétek, tocsogós turjánosok és szikes tavak teszik még változatosabbá a tájat.5 A talaj gyenge minősége miatt egykoron a tájegység jelentős részét a gyengén termő, olykor teljesen terméketlen legelők, illetve az időszaki tavak körül található nádasok és sásfélék, míg kisebb részben ligetes pusztai tölgyesek és borókás fehémyárligetek jellemezték.6 Halastól délre, illetve délnyugatra a Bácskai lösztábla terül el. A Homokhátság itt fokozatosan simul bele a Bácskai lösztáblába. Nyugati irányban a Duna alluviuma képezi a határt, ahol meredek eróziós peremmel szakad le (Kecel-Bajai magaspart), míg déli irányban, a mai Szerbia területéhez tartozó Telecskai-dombságban folytatódik. A löszhát északnyugati peremén található kisebb tájegység az Illancs, amelynek vonulata a megye legmagasabb területét alkotja. A Bácskai löszhát kialakulásában az eolikus löszhullás játszotta a legnagyobb szerepet.7 A terület felszíni formákban a Homokhátsághoz hasonlóan szintén igen gazdag. Felszínét általában 2-3 m vastag, löszös szerkezetű, humuszban gazdag, termékeny fedőüledék alkotja. Amennyiben megvizsgáljuk a jelenleg ismert honfoglaló és kora Árpád-kori lelőhelyek elterjedését, azt tapasztaljuk, hogy amíg a Tiszát és a Dunát övező ártéri síkság területéről, valamint a homokhátság keleti és nyugati pereméről számos kisebb-nagyobb temetőt, illetve temetkezési helyet ismerünk, addig a megye jelentős részét kitevő homokhátságról és a Bácskai löszhát belső területeiről jóval kevesebb lelőhelyre van adatunk (1. ábra). Ez utóbbi két tájegységen belül a 10-11. századi lelőhelyek további egyenetlen eloszlása mutatkozik, ami csak részben magyarázható a kistérségek eltérő kutató ttságával.8 Az elterjedésben és a temetők, temetőrész-
