Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 3. - Thorma János Múzeum könyvei 30. (Kiskunhalas, 2009)
Néprajz - Szondi Miklós: Az írástudó alföldi juhászok hagyatéka. A kiskunhalasi rováspálcák 1802-ből
HALASI MÚZEUM 3. Emlékkönyv a Thorma János Múzeum 135. évfordulójára 351 Az írástudó alföldi juhászok hagyatéka A kiskunhalasi rováspálcák 1802-ből 10)11*13 0DI13M t+AK0A1 D+M1A1MT 01 Aax-IMIIV* 0<ITA<13A<1MDM tA1A1B)W0At0 1 Szondi Miklós Az ősi írásunkat gyakorlók körében mindig is ismeretes volt, hogy léteznek a halasi rováspálcák, de hollétüket és eredetiségüket bizonytalanság övezte. 2008 májusában volt alkalmam találkozni Kiskunfélegyházán a kiskunhalasi múzeum igazgatójával, Szakái Auréllal, akitől rákérdeztem a rováspálcák hollétére. Azt mondta, hogy a múzeumban vannak, bármikor megtekinthetők, és hívott is, hogy nézzem meg őket. A félegyházi múzeum könyvtárosától ekkor kaptam kézhez Madarassy László néprajzkutató tanulmányát a pálcákról. Ezt követően 2008 október 3-án vehettem kézbe először a pálcákat a kiskunhalasi Thorma János Múzeumban, s mindjárt le is fényképeztem őket. Izgalom lett úrrá rajtam, mikor ezeket az egyedi, régi darabokat megérinthettem, melyek az írásbeliségünk fontos emlékei. De hány évesek is ezek a rováspálcák? Kilencven vagy kétszáz? Ha kétszáz, akkor eredetiek, ha csak kilencven, akkor újrafaragott darabok, másolt szöveggel. A kétszáz abból következik, hogy a leírások szerint 1802. október végén dobták őket a városháza ablakába, hogy a város vezetéséhez eljusson, a kilencven pedig abból, hogy Madarassy leírása szerint 1923-ban találtattak meg a városi levéltár rendbeszedése közben az egyik állvány legalsó polcán. Tooth János (1774-1826) szenátor, a város első aljegyzője volt az, aki 1803. január 10-én írásba vette (latin betűkkel) a rováspálcák üzeneteit. Az ő nyugdíjba vonulása után - tudhatjuk meg Madarassy tanulmányából - senki sem törődött a városi levéltárral, úgyhogy az lassankint a lomtár jellegét vette föl. Mikor Nagy Szeder István (1876-1936) helyi születésű építész és helytörténész az 1920-as években hozzálátott a levéltár rendezéséhez, a zsúfolásig megrakott iratállványok között a padlót is közel egy méter magasságban szertehullott iratokkal elborítva találta. Madarassy 1927-ben utazott el Halasra, hogy láthassa a pálcákat, amiket Nagy Szeder István mutatott meg neki. A tőle hallott folvilágosítást Madarassynál így olvashatjuk: Az irattári állványnak azt a részét, amelynek hátsó sarkában a pálcák hevertek, a legnagyobb valószínűség szerint 1861-ben véletlenül torlaszolták el, amikor is az ezévben befejezett tagosítás fölöslegessé vált birtokíveit stb. rakták elébe; ez a hatalmas irattömeg pedig azóta megbolygatatla- nul állt ott. A rovásfákfölfedezése Halason nem keltett különösebb föltűnést, mert- úgymond- az itteni közfelfogás szerint a régi pásztorok értettek a rovásíráshoz. A pálcákról Madarassy a Magyarság című újság 1925. évi számában olvasott először, amit bizalmatlanul fogadott. Tette ezt - saját bevallása szerint - annak az 1903-as tudományos fórum döntése eredményeképpen, mely arra jutott, hogy a rovásírás a magyar nép között már régen nem él, és hogy annak emlékeit a Nagy-Magyar-Alföldön hiába is keressük. Madarassy 1928-ban megírta a tanulmányát a rováspálcákról, amit a Magyar Néprajzi Társaság felolvasó ülésén elő is adott. Nagy Szeder István 1936-ban meghalt, s következett az 1953-as esztendő, amikor a pálcákat leltárba vették a halasi múzeumban. Természetesen mindegyiket egyenként, a különböző hosszúságuk és vastagságuk megadásával, külön leltári szám alatt az 55.45.1.1-tői az 55.45.1.16-ig. A múzeum Néprajzi Leltárkönyvében olvashatjuk, hogy
