Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 3. - Thorma János Múzeum könyvei 30. (Kiskunhalas, 2009)
Történelem - Végső István: A Mária napi szaladás városunkba. Halas és Bácsfeketehegy 160 éves kunsági testvérisége
170 Végső István zi, hogy a városi tanács a segítőkézségen túl józanul felmérte, hogy a természetes emberi szolidaritáson kívül szükség van az ideérkezettek ellenőrzésére. Ennek kereteit meghatározta a következő hetek intézkedéssorozata, akár a legapróbb dologra is figyelve. 1849. február 17-én kihirdetettek szerint a szállásadóknak a következőkre is ki kellett ügyelni és a bírósághoz fordulni, ha valami felforgató dolgot észleltek, mivel: „...az idemenekültek között több rossz erkölcsű, különösen álhíreket és valóságos hazugságokat terjesztő, ennél fogva békés népünket bi- zodalmatlanságra bujtogató - úgy szinte még egymás vagyonát is eltolvajló egyének valálkoznak...”35 De külön kitértek a tűzveszély miatti dohányzára is: „Az útszákoni pipázás ismét nagyon kezd hatalmazni főleg a hozzánk menekültek közt, ezek is tehát, de áltáljában a helyi polgárok is figyelmeztetnek, hogy senki pipázni az útszán ne merészljen.. .”36 Természetesen nem csupán az összeírások és óvintézkedések, hanem például a hon védelmének szervezése kapcsán is fontossá váltak a bácskaiak. A Kiskun Kerületi kormánybiztos és kapitány parancsára 1849. február 18-tól minden menekültet fel kellett szólítani arra, ha van nála fegyver és kész harcolni, akkor álljon be a nemzetőrségbe. Akik viszont nem rendelkeztek ilyen eszközzel, de szintén küzdeni akartak a szabadságért azoknak a szabadcsapatokba való bevonulást ajánlották.37 Sőt, a közterhekben való osztozkodás is igen korán napirendre került, hiszen erről már 1849. február 25-én intézkedett a városi tanács és felhívta a menekültek figyelmét, hogy a fuvarozások és egyéb szolgáltatások „az ő tűzhelyük visszanyerése tekintetéből is történnek”, így, ha vannak igavonóállataik, akkor azt írassák fel a hivatalos szerveknél, hogy igénybe lehessen venni azokat is. 1849. július 22-én a menekülteknek szállásadókat felszólították, hogy fizessenek vagy hajtsák be ők a házaikba meghúzódottaktól a szájbért. Erre azért volt szükség, mivel a bácskaiak közül többen is elhozták magukkal állataikat, jószágaikat, és ezek ingyen legeltetése súlyos retorziókat vonhatott maga után, pláne háborús időkben.38 A helyzet stabilizálása érdekében a központi költségvetésből is segítséget kellett kérni. Babó János tanácsnokot menesztették 1849. február végén Batthyány Kázmér Kiskunság, Szeged, Szabadka és Zombor teljhatalmú polgári és katonai kormánybiztosához 12.000 pengőforintért. Az országos méltóság ugyan megígérte, sőt, előleget is adott, de végül a Szegedi Fősó- hivatal csak április második felében tudott érdemben foglalkozni a kérelemmel.39 A városi hatóságok a továbbiakban azzal próbáltak enyhíteni a nehéz körülményeken, hogy a Délvidékről érkezett iparosoknak, kereskedőknek engedélyezték szakmájuk gyakorlását, a rátermettebb értelmiséget is igyekeztek alkalmazni a hivatalokban.40 Ám ennek ellenére a menekültek között előfordult az éhezés és a „koldulás”. Az utóbbi alatt azt értették, hogyha már minden tartalék ételük elfogyott, és a szállásadó készletei is végleteknél tartott, akkor olyan kiskunhalasi birtokosokat, tanyás embereket kerestek fel élelmiszeradományért, akiknél nem lakott menekült. Az ily módon szerzett élelmiszert általában megosztották vendéglátóikkal is.41 Összességében a menekültek ittléte valószínűleg megszokottá válhatott a hónapok alatt, bár nyilván való, hogy mindenki azt akarta, hogy minél előbb hazatérhessenek. A források nem árulkodnak arról, hogy lett volna komolyabb baj vagy probléma, mialatt itt voltak. Az egyszerű halasi nép, a puritán életmód mellett könnyebben el tudta viselni a háború miatti megpróbáltatásokat, és így állhatott ehhez a bácsfeketehegyi menekültek többsége is. A délvidékiek és a halasiak élete hosszú időre összefonódott. Jót és rosszat együtt kellett megélniük és megszenvedniük. A háború okozta megpróbáltatások sorsközösségbe kovácsolta őket, ami mély nyomot hagyott a lelkekben. Ennek bizonyítéka nem csupán az emlékezetekben, hanem az anyakönyvekben is jól láthatóan megmaradt. A halál, a születés és a házasság, mint az élet sorsfordulói, meghatározó momentumai összekötötték a két közösséget. A bácsfeketehegyiek közül 23 fő a halasi református egyház kebelén hunyt el: Balog István 5 évesen, Balog Sára 2,5 évesen, Balog Zsuzsanna 4 évesen, Bíró Julianna 9 hónaposán, Bordás Sándor 15 hetesen, Csapó István 3 évesen, Császár
