Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 3. - Thorma János Múzeum könyvei 30. (Kiskunhalas, 2009)
Történelem - Káposzta Lajos ifj.: Vadkert község a 19. század idején. Tallózás az evangélikus gyülekezet irattárának anyagaiból
104 Ifj. Káposzta Lajos bíróval be is fogatott, hogy egynéhány tiltakozó személyt átszállittasson Kecelre. Ekkor azonban már harangozni kezdtek a magyar istentiszteletre. Miután hosszan szidalmazta a presbitereket, odahozatta az egyház fennhatósági utasításhoz magát keményen tartó lelkészt is, akit istenkáromló szavakkal és fenyegetéssel illetett. Közölte vele, hogyha nem tartja magát az ő szolgabírói utasításához, melynek értelmében nagy ünnep másnapján csak magyarul szabad prédikálni, akkor személyesen teszi le lelkészi hivatalából. Legközelebb húsvét másnapján ismételte meg minden felsőbb utasítást nélkülöző, szégyenletes színjátékát, de ezt már nyilvános helyen, a templomban. Először ráüvöltött az orgonán játszó tanítóra, hogy hagyja abba, de azonnal. Utána a prédikátorhoz fordult a következő szavakkal: Tiszteletes Úr, minek csábít ennyi becsületes magyar hallgatót ide? Az úr szemtelen ember. Ti magyarok, jertek, menjünk ki! De az ott ülő néhány magyar tudta, hogy a szokásrend szerint, mely különben semmilyen felsőbb utasításban nem jelent meg, először németül prédikál a lelkész, majd magyarul. Ahogy a szolgabíró elhagyta a templomot, még odaszólt az ott állókhoz: Baszom a hunczut a rongyos pokolbul gyött-ment a hunczut országbul sánta lova szemit. Megtudják kentek, hogy nem lesz ez többé a kentek papjok, ez a hunczut. Nem sokkal ezután küldönce útján megtiltotta a magyar istentiszteletre történő harangozást. Mivel a prédikátor a magyar hallgatók számára, akiknek úrvacsorás istentiszteletükre az úr asztala már megtérítve készen állt, mégis harangoztatott, maga a szolgabíró úr jött vissza és bezárta a templomajtót. Közben szidta és átkozta az összes papot. Aki a templomban rekedt, nem tudott kijönni, aki be akart menni, nem tudott bemenni. Még az úrvacsorára igyekvő magyar híveket is hazaküldte, a következő szavakat használva: Menjetek el! Én soha nem hallgatom többet ennek a hunczut akasztófára való sváb papnak a szaros beszédjeit. Ti se hallgassátok! így aztán elmaradt a magyar hívek részére kiszolgáltatandó úrvacsora, és a provokátornak is be kellett látnia cselekedete hiábavalóságát. Miután a szolgabíró urat egy okos úr jobb belátásra késztette, visszaadta ugyan a templomkulcsot, de a továbbra is torkaszakadtából szidta a svábokat: Ma lesz a napja, hogy azt a hunczut akasztófára való sváb papot a deresen ötvenig vágatom! Délután a presbitérium tagjai az ő parancsára - vajon milyen köze van egyházi ügyekhez? — meg kellett hogy jelenjenek a kegyelmes földesúr udvarában, ahol immár harmadik alkalommal lehettek fültanúi mindenféle Istent és lelkészt szidalmazó beszédnek. A káromkodások közepette ilyen szavak hangzottak el: Nem olyanok a mi protestáns papjaink, mint a katolikus papok. Mink parancsolunk ezeknek, mi tesszük őket papokká, de mi le is tesszük őket, amikor tetszik! Ezt a rongy akasztófára való huntzutot rövid vasra veretem, és egyenesen küldöm Pestre Vármegye házához. Micsoda emberek kentek, hogy a papjoknak nem tudnak parancsolni? Pénzért keriszteli, pénzért esketi kendteket! Kentek parancsoljanak neki és nem ő kenteknek! Végül azzal fejezte be szidalmait, hogy kikelt az egyik presbiter ellen, aki elmenekítette a huncut papot Fülöpszállásra a református espereshez.” Az ügy valószínűleg elsimult, de híven tükrözi az akkori megyei vezetők túlkapásait. Szalay Pált, akit először 1818-ban választottak meg Solt járási alszolgabírónak, 1829-ig maradt hivatalában,14 majd 1831 -ben megyei adószedőnek választották. 1841-ben bekövetkezett haláláig különböző Pest vármegyei hivatalokat látott el. A vadkerti esetleírás mellett a megyei iratanyagot olvasva is következtethetünk a szellemiségre és közfelfogásra a reformkor hajnalán. 1821-ben például olyan rendeletet hoz a megye
