Váginé Ván Judit: Ván család - Thorma János Múzeum könyvei 29. (Kiskunhalas, 2009)
Ván István leszármazottai
nem a szememről: »Amikor a teológusoknak beszélt, úgy néztél rám, hogy a nézésed bennem maradt.« Mindjárt másnap, a kertben sétálva, egy rusnya, nagy hernyót el akartam taposni. Ő visszarántott: »Mit csinálsz, te ostoba tiszi!?« Aztán gyengéden fölvette a hernyót és föltette egy faágra. »így - mondta -, ez is Isten teremtménye, ennek is élnie kell!« Sokszor visszagondolok e jelenetre a természet ökológiájáról szóló disputák korában. Önként vállalt coelibátusban élt. (Ebben tényleg kryptokatolikus volt.) Hogy ne adjon alapot a gyanúsitgatásoknak, mindig idős házvezetőnőket szerződtetett. Nem volt szerencséje velük: legtöbbjük súlyos alkoholista volt. Gyenge ebédeket ettünk, mert a csirkéket eladta a szakácsnő - italért. Felhoztam neki: mennyi kár éri emiatt, legjobb lenne, ha elkül- dené. Méltatlankodva felelt: »Hova gondolsz, tiszi, ki könyörül meg rajta, ha én elbocsátom?!« Egy ízben hazafelé tartott a szőlőből, s utolért egy anyókát, aki nagy köteg rozsét cipelt a hátán. Odalépett hozzá és átvette a terhet. Amint ballagnak, megkérdi az öregasszonytól: Aztán honnan hozza, kedves néném, ezt a rozsét? Hát annak a ronda, magtalan Ván papnak a szőlőjéből!? - felelte az asszony. De ő nem szólt semmit, az öregasszony kapujáig cipelte a tőle lopott tüzelőt. Egy délután Nagy Ferenc miniszterelnök toppant be kíséretével a halasi paróchiára. Szaladtam hátra az istállóba, s jelentem Béni bácsinak a nagy megtiszteltetést. »Mond meg, mindjárt megyek, csak megtisztogatom a Karola lovat!« Amikor tíz perc múlva sem jött, újra érte mentem. Erre megindult az öreg nagy dohogva: »Mit csapsz ekkora hűhót, te nyavalyás, egyik ember olyan, mint a másik.« Nagy Ferenc jól hallotta Béni atya minden szavát, de nem sértődött meg, mert ismerte régről: a látrányi paróchián sokszor kapott szállást, s baráti szót. Nevetve ölelte át a háborgó öreget. Igehirdetéseit, sajnos, senki nem jegyezte föl. Ezek spontán rögtönzések voltak. Az volt a szokása, hogy találomra fölnyitotta a bibliát és arról prédikált, ahova a szeme tévedt. Amikor ezt helytelenítettem, beleegyezett, hogy én keresek neki textust. De hiába tettem oda a jelzőt, mégis arról prédikált, ahol találomra kinyitotta a Bibliát. Azt mondta: »Mindegy, melyik textusról beszélsz, csak benn legyen a Bibliában!« A prédikáció során elmondott képei és hasonlatai ragadták meg legjobban hallgatóit. Az ötvenes években Nagykőrösön volt egy konferencia, és egy öreg polgár házánál szállásoltak el. Előjött a szó arról, hogy egykor Ván Benjámin Nagykőrösön is volt káplán. Vendéglátóm így emlékezett vissza: »Amikor az prédikált, mindig tele volt a templom, pedig csak délután adták át neki a szószéket a nagypapok.« 93 évet élt, s az ősi halasi temetőben búcsúztunk tőle.” 6. VÁN LÁSZLÓ (1895. szept. 13.-1902. júl. 24.); keresztelte: Fejes György káplán 1895. szept. 24-én; keresztszülők: Ván Sándor birtokos és Modok Zsófia. 6 éves korában érte a halál. Halálának oka: mellhártya gyulladás. 1902. júl. 26-án temette Gaál Antal káplán. Sírhelye: Régi Református temető II. tábla 1. sor 10. sír található. 162
