Váginé Ván Judit: Ván család - Thorma János Múzeum könyvei 29. (Kiskunhalas, 2009)
Ván István leszármazottai
ment Teológiára. Talán gazdag keresztanyja kívánságára, aki gimnáziumi taníttatását is fizette. (150 hold szőleje volt a halasi határban.) Többször mesélt arról, hogy mekkora sivárság, a Ballagi-féle racionalizmus uralkodott akkor a budapesti Teológián. Az istenes, nyitott szívű parasztfiú sokat unatkozott. Unalmában betért a ferencesek templomába, ahol a nagyhírű Butykai páter prédikált. Az élő evangélium valósággal »sokkolta« őt, a következő estéken teológus társait is magával vitte - a tanári kar legnagyobb megbotránkozására. A teológus-évek után Látrányba helyezték káplánnak az agg Puskás János mellé. Principálisának halála után a gyülekezet ott marasztotta rendes lelkésznek. Emlékezései szerint az »öreg Puskás« fehér gyolcs ingben és bő, parasztgatyában járó szegény falusi pap volt, de csontjaiban a próféták tüze izzott. Látrányban írta meg Napraforgók című könyvét. (Kiadásában keresztanyja segítette.) Ajánlása »Főtiszteletü Dr. Szilády Áronnak, a mély hitű nagy tudós s igaz ember emlékének« szól. Az Élet kiadásában jelent meg 1924-ben, 463 oldalon. Előszavában így vall könyve eredetéről és céljáról: »A tövissel koronázott Fő látása visszaadta lelkem egyensúlyát. .. Ez volt az első Napra-fordulásom. Azóta Napra forgok, valahányszor elsötétül előttem az élet... Felé szeretnék fordítani mindenkit.« A könyv nagy vihart kavart. Egyfelől kivívta a római katolikus közvélemény legnagyobb elismerését. (Bibliai idézeteit pl. a Vulgatából veszi.) Prohászka püspök barátságába fogadta a fiatal református papot. Másfelől Sebestyén Jenő a Kálvinista Szemlében vitriolos cikkekben kryptokatholicizmussal és árulással vádolta meg. Igaz, ő sem mártotta mézbe tollát védekezésében. Állítólag a római egyház nagy plébániát is ajánlott föl neki, ha áttér. Ő azonban maradt látrányi lelkipásztor. Viszont megfogadta, hogy tollat többé nem vesz a kezébe. Közben 1937-ben hazahívták Kiskunhalasra lelkésznek. Egy ízben súlyosan megbetegedett. A kórházi ágyon azt álmodta, hogy meghalt, s megérkezett a mennybe. Ám egy angyal közölte vele: vissza kell térnie a Földre, hogy megírja könyveit. Attól fogva újra írt, noha sohasem publikált. Az ötvenes évek elején el kellett hagynia Halast. Szánkon tengette életét, birkákat őrzött, de itt is írt tovább. Majd a baranyai Rádfalvára került egy romos paróchiára. Itt is folytatta az írást és prédikált. Itt találkoztam vele utoljára. Egész nap felolvasott újabb írásaiból, és megmutatta egész életművét. Több regénye, százakra menő novellája és kisebb írása volt együtt. Páratlan stílusa és éleslátása még fölfedezésre vár. Egyik írásában elmondja, hogyan ismerkedett meg azzal a somogyi öreg paraszttal, aki - szerinte - Gárdonyi Géza hírhedt Göre Gáborénak modelljéül szolgált. Az öreg nem is volt magyar származású, hanem horváth: s nem azért haragudott Gárdonyira, mert kifigurázta, hanem mert azt írta róla, hogy »kívánta a bírói hivatalt.« Egyébként 1943-ban találkoztam először Ván Benjáminnal, amikor a halasi határban teológus diákként a Szathmáryné-alapítványon barackot szedtem. S amikor Ravasz püspök 1946-ban Halasra helyezett káplánnak, azonnal megismert. Nem a kese hajamról, halói Thorma J. Múzeum 2008.3.54. Ván Benjámin
