Gszelmann Ádám: Bogárzói iskola - Thorma János Múzeum könyvei 28. (Kiskunhalas, 2008)
dr. Gszelmann Ádám. A bogárzói iskola (1913-1976)
Zárszó „Az embernevelésnek a homokbuckák közé dugott fészkeidből egy volt a bogárzói iskola. 63 éves működésével nyomot hagyott. Nemcsak mint iskolatörténeti epizód, hanem gondolkodásunkban, érzéseinkben és talán életvitelünkben is. Bizonyítja ezt az a ragaszkodás is, melyet a volt iskolások legutóbb, találkozásuk alkalmából kifejezésre juttattak. A bogárzói iskola betöltötte hivatását. Pusztarészek központjává, az ott lakók gondolkodásának, mindennapjainak formálójává vált. Az itt dolgozó tanítók tudták, hogy mire vállalkoznak. Hivatástudattal vállalták a „lámpás” szerepet. Bogárzón hol mécsesként, esetenként fáklyaként, de mindenkor világosságot terjesztett az iskola. A tanyai iskolák ma már csak a még élő, volt diákok emlékezetében, a szülők, nagyszülők elbeszéléseiben, történeteiben élnek. Csak a volt diákoknak életélmény az, ami az iskola falai között történt velük. Nem működik már egyetlen tanyai iskola sem. Befejezték küldetésüket. El kell-e siratnunk őket? Úgy gondolom, sem visszaállítani, sem elsiratni nem kell. Értékeiket, máig ható üzenetüket azonban meg kell őriznünk. Jó lenne ezek közül néhányat átültetni, átörökíteni a városi életbe, sőt esetleg még a mai városi iskolák nevelési gyakorlatába is. Melyek ezek? • Önálló ismeretszerzési készség. • A tudás, az ismeret nagyobb megbecsülése. • A „kapaszkodás” igényének felébresztése, hogy a magam erejéből, a magam küzdelmei révén jussak lépcsőfokonként feljebb. • Bizonyítási vágy, hogy kitűzött céljaimért áldozatot is képes vagyok hozni. • Empátia, beleérzés egymás gondjaiba. • Egymás jobb megértésére való törekvés. • Tisztesség, becsületesség, szorgalom és kitartás. • A közösségi összetartozás érzése. A tanyai iskolákban ezen tulajdonságok fejlődése, fejlesztése természetes volt. Sok közülük a tanyai létből fakadt. Sajnálatosan ma ezek egy részét nem tapasztalhatjuk. Szegényebbek lettünk ezzel. Nagyon kevés esetben találkozhatunk olyan még őszinte emberi érzésekkel, mint amit Bogárzón tapasztalhattunk a közelmúltban rendezett nemzedékek találkozóján. Ma már sokkal kevesebben élnek tanyákon, mint 50-60 évvel ezelőtt. Kiskunhalas külterületén azonban még napjainkban is többen laknak, mint a környező három kisközségben együtt. Még ma is feszítő gondokkal küszködnek. Megszűntek a tanyai iskolák, de mi van helyettük? Mi van ma tanyán azon túlmenően, hogy többségükben villany világít? A tanyai diákotthon befogadta a gyermekeket, de ez a „mozgalom” csak részben érte el célját. Égyrészt a tankötelesek felét sem tudta befogadni, másrészt pedig emberi és pedagógiai szempontból is vitatható, hogy 6-7 éves gyermekek is nélkülözik, még ha csak egy-egy hétre is a család melegét. Azt a legjobb szándékkal és akarattal sem voltak képesek a nevelők pótolni. A probléma tapintható. Nem ártana vezető oktatáspolitikusainknak, helyi vezetőinknek reggel fél 7 körül a külterületi buszmegállóknál körülnézni. Meg lehetne kérdezni az ott álmosan álldogáló gyermekektől, hogy milyen messze laknak a megállótól, mikor indul, mikor érkezik haza, mit és hol ebédel? Úgy vélem a válaszok nem hatnának megnyugtatóan lelkiismeretünkre. Horváth Dezső: A tizedik ember című könyvében a tőlünk nem messze eső tanyák embereiről ír. Kimondja - talán helyettünk is - azt, hogy a ma tanyákon élők társadalmunk ranglétráján a tizedik helyet foglalják el. Azt hiszem, nálunk is hasonló a helyzet. Remélem, hogy ez a könyvecske erre is felhívja a figyelmet. 61
