Illés Lajos - Romsics Imre - Szakál Aurél - Szőke Sándor: Kiskunhalasi ételek és borok - Thorma János Múzeum könyvei 27. (Kiskunhalas, 2008)
Romsics Imre: Kiskunhalas táplálkozási szokásai a XIX. században
Tarhonya szárítás szekéren. Rekettye, 1966 nyereket sütöttek, melyeket a piacon adtak el, de az utcán és a házaknál is keresték azokat az érdeklődők. A pékeknél kiflit, zsomiét is sóskalácsot is lehetett kapni. A fehér kenyér kilóját 10 krajcárért adták, a barna kenyér olcsóbb volt. A zsömle 2 krajcárba, a kifli 1 krajcárba került.252 A kenyérsütés szokásai összefüggésben álltak a család létszámával, korösszetételével, társadalmi és gazdasági helyzetével, gazdálkodásával és nyersanyag-ellátottságával, tüzelőanyag-készletével, ízlésével és hagyományőrző jellegével.253 Tésztagyúrás A húsfogyasztás XVI. századi visszaszorulásával párhuzamosan meghonosodott a népi kultúrában a magas kultúrából átvett főtt tészta és a lisztgombóc. Az átvétel átmentette a táplálkozás heti ritmusát a tésztaevő napok és az egyéb napok váltakozásával.254 Bátky Zsigmond a növényi termékekből készült ételek koronáinak nevezte a tésztákat.255 A kenyérfogyasztás mellett a tészták játszották a legnagyobb szerepet a magyar népi táplálkozásban.256 így volt ez Halason is. A mezőgazdasági munkák, a határba kiköltözők elmaradhatatlan élelmiszere a tarhonya. A konvenció kihagyhatadan része. Nagyobb mennyiségben kellett előállítani, ugyanúgy, mint a hasonló kiterjedésű Kisújszálláson.257 A népi táplálkozásban betöltött szerepe és jelentősége ellenére Nagy Czirok László nem foglalkozott a száraztészták és a tarhonya előállításával, tárolásával, a tésztagyúrás napjával. Néhány adattól eltekintve, semmit sem találtunk a kéziratos gyűjtésekben. Búzalisztből gyúrták a tarhonyát, a morzsáikat és a guba laskát, amely kétféle lehetett, s^áraflaska vagy leves laska.2bs A szövőszék bordájának egy kisebb darabjával pödörték a híres lúdgégét. A lúdgége a lakodalmas leves elmaradhatadan tésztája. Magas időigénye miatt csak az ünnepek leveseibe tették bele, s ekkor fogyasztották az igen finom túrós lúdgégét is.255 Disznóölés A XIX. század leggyakoribb disznófajtája a mangalica volt, de akadt még jenei, kisküküllői és elvétve szalontai is. A külföldi sertésfajták a berkshiri és a yorkshiri csak a század végén jelentek meg. A vadszőrű és a gulincás disznókat nem szerették. Az éles szőrű, a lajbis vagy nyerges, a pántos vagy hámos, a göndör és a gyűrűs-bodor szőrű disznókat jó hízóknak tartották.260 „Szegény ember disznajának, gazdag ember halálának nagy híre van” — mondogatták az öregek.261 A halasi szólás szerint „Márton ludat hizlal, Katalin disznót öl.”262 A hízókat disznóölő Tamásra le kellett vágni, mert úgy tartották, hogy azután már nem híznak.263 Újhold alkalmával három napig 42
