Illés Lajos - Romsics Imre - Szakál Aurél - Szőke Sándor: Kiskunhalasi ételek és borok - Thorma János Múzeum könyvei 27. (Kiskunhalas, 2008)
Romsics Imre: Kiskunhalas táplálkozási szokásai a XIX. században
Nádvágók étkezése, 1937 kórül kiüthetjük, bár jelenlétét nem tagadhatjuk.120 A szabadban végzett munka adott teret a férfiak főzésének, melynek jellegzetessége a főzőfás-vasfazekas főzési mód.121 A munkavállalásra kényszerülő, szegényebb rétegek a családi szükséglet által kikényszerített és a lehetőségek adta munkaszerződések fajtájának függvényeként vagy bentkosztosok lehettek, vagy saját maguknak főztek. A bentkosztosok heti étrendje egy átlagos család hétköznapi heti étrendjének felelt meg,122 ahol a húsos napokon igyekeztek jobb és laktatóbb ételeket főzni. A cselédek és a sum- mások a táplálkozás szempontjából sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben voltak, ezért általában kevesebb és rosszabb minőségű a mindennapi étkezésük — lásd majd az alább következő példát. A saját magukat élelmező mezőgazdasági munkások étrendje vidékenként, de településen belül is igen eltérő lehetett. Kardos László véleménye szerint az erősebb munkaalkalmak bővebb élelmet kívánnak.123 Ez az általa általánosnak nevezett megállapítás igen ésszerű lenne, de eléggé egyoldalú megfogalmazása is egy sokkal összetettebb, rétegzettebb problémának. A nagyhatárú Halason ugyanazt az étkezésszervezést találtam, mint korábban a hasonló kiterjedésű Kisújszálláson. Tapasztalataim szerint a nehéz mezőgazdasági munkát folytatók körében a szegényes, egysíkú táplálkozás volt az általános gyakorlat. A legegyszerűbb ételeket főzték a legegyszerűbb technikával, ami sok régiség megőrzésére adott módot. Ez teljesen ellentmond az ésszerűségnek, de a lehetőségek szempontjából mindenképpen megfelelő.124 Nyersanyagok, eszközök, étrend Az 1861-1863. évi tagosítás előtt a hatóságok tilalmazták a tanyaépítéseket, csak a távok, rekettyéi és bodoglári láncos földeken építhettek a parasztok szárnyékokat, az 1848. évet követően a rossz közbiztonsági helyzet következményeként istállókat. A szárnyékokat vadkörtefák, un. kocafák közelébe telepítették, melyek a nyári időszakban hűvös pihenőhelyet biztosítottak. Vadkörtefák hiányában eperfákat ültettek e célból a parasztok. Nyáron több hetet is eltöltöttek e távoli földeken, csak szombat este mentek haza. A mezei istállók télen lakatlanok voltak, ezért tűzhelyet nem építettek bennük. Az istálló előtt, szolgafára akasztott bográcsban főztek. A városban maradt gazdasszony — ha volt, akkor nagyobb gyermek, vagy eladósorban lévő lány — hetente egyszer-kétszer főtt ebédet vitt ki a határban szorgoskodóknak.125 25
