Németh-Buhin Klára: Németh-Buhin krónika - Thorma János Múzeum könyvei 25. (Kiskunhalas, 2007)

Mellékletek

Valami gyöngyén nézhettem ki, mert egy alkalommal azt kérdezte tőlem egy sebesült főhadnagy a villamoson, ugyan öregem meg tudná e mondani, hogy melyik fegyvernemhez tartozik, mert ő nem tudja az uniformisomról felismerni.

Párszor meglátogattam a Fáni sógornőmet, tartottam először tőle, hogy nem fog velem végigjönni az utczán, de hát nagyobb volt a rokoni szeretete, mint azon undor, melyet az uniformisom gerjesztett, tehát elvállalt sógorának.

Deczember 10.-én jött az ezredhez egy parancs, hogy a legidősebb évfolyamból 150 embert kell a csendőrséghez adni.

Már ekkor volt két jó barátom a Bor Gyurka és a Dobozi Pista, hát mi elhatároztuk, hogy jelentkezünk, mert az lett a társaságnak mondva, hogy a fiatalabb katonák helyett megyünk mi a csendőrséghez. Öt korona napi díjat kapunk és jó dolgunk lesz, ki leszünk osztva falukra csendőrhelyettesnek. Hát a 150 ember kitelt az önként jelentkezőkből, persze mondanom sem kell, hogy mi hárman voltunk az első jelentkezők.

Hanem mikor minket, a hős csendőr gárdát felszerelték teljes harctéri gyalogsági felszereléssel, kezdett a társaságnak az étvágya elmúlni a szép élettől. Hát még, mikor a többi öreg huszárt, aki nem lehetett csendőr, összeállították, és három hóra elszabadságolták ott az orrunk előtt, akkor már nem akart a szája összeilleni a nemes csendőrgárdának.

Bennem is sírt a lélek, de kívül nem mutattam, még én vigasztaltam a kesergőket, hogy csak türelem bajtárs, nem baj semmi, igaz hogy ezek a többiek most hazamennek, de ha bejönnek, hát egyenest viszik őket a harctérre, nekünk pedig jó dolgunk lesz a csendőröknél. így vigasztaltam a többit, pedig magam sem hittem, hogy úgy lesz.

Fájt a lelkem, hogy ha most nem jelentkezek, hát három hónapig lehetnék a családom közt, és hogy most hová is visznek bennünket. Ki tudja? Hogy csendőrőrsre nem, az már bizonyos.

Öt napig tartott ez a bizonytalan állapot. 15-én délelőtt 11 órakor a laktanya udvarán teljes menetkészen mind a százötvenen. Felesküdtetnek bennőnket és kivonultunk a józsefvárosi teherpályaudvarra. 12 óra 30 perckor beszállunk egy vonatba, 2 óra 7 perckor megindul velünk a vonat.

Tehát 1915. december 15-én délután 2 óra 7 perckor kezdtem megjárni a kálváriát, református ember létemre.

Volt köztünk egy tárogatós, az szegény, amint beszálltunk a vonatba, elkezdte fújni a jó régi kurucz nótákat és fújta éjjel nappal folytonosan. A tárogató hangja mellett a társaság is rákezdte, ki a sírást, ki a nótát. Én pedig figyeltem a vidéket amerre a vonat robogott velünk és elgondolkoztam a felett, hogy most mindig messzebbre jutok a családomtól, vajon mikor fogom őket viszontlátni.

Az utazás elég egyhangú, este 8 óra 45 perckor értünk Szolnokra, itt kapunk vacsorát, sajtot és teát, de kenyeret nem. Itt vesztegel velünk éjfél után 2 óra 30 percig, és akkor indulunk.

16-án délelőtt 10 órakor Békéscsabán kapunk reggelit, feketekávét és öt emberre egy doboz húskonzervet, de kenyerük ezeknek sem volt, mert nem adtak. Délután 2 óra 45 perckor Aradon ebéd: árpakása és babkeverék összefőzve és pár deka kenyér.

283