Németh-Buhin Klára: Németh-Buhin krónika - Thorma János Múzeum könyvei 25. (Kiskunhalas, 2007)
A Németh Buhin család. Szépszülőink és gyermekei - A pásztorfejedelem családja
Magyarkanizsa Kiskunhalas testvérvárosa. Érdekességként megemlítem, hogy nagyapám szülővárosa, Magyarkanizsa 1967. nov. 7-től Kiskunhalas tesvérvárosa. A 11600 főt számláló Kanizsa város és községi székhely a Tisza jobb partján fekszik, a magyar országhatár közelében. A mai Kanizsa község 1960. január 1 -jén három korábbi település (Kanizsa, Horgos és Martonos) egyesítésével jött létre és 13 településből áll. A nemzetközi kapcsolatok egyik legfontosabb csomópontja. Folyami átkelőhely is, a révet már egy 1093-ból származó okirat is említi. Kanizsa 900 éves története során minden államiság keretében különleges kiváltságokat élvezett. Neve valószínűleg szláv eredetű, a „knez, knezsev, kenéz” szavakból vezethető le. Jelentése vízfolyás, birtok, ispáni székhely. 1093-ban a pannonhalmi Benedek-rendi apátsághoz került. A török uralom felszámolásával Kanizsa is a határőrvidék része lett, megerősített sáncként. Ennek feloszlatása után 1751-ben a Tiszai Korona (Kamara) Kerülethez csatolták. Nagyszámú szerb lakosság hagyta el a települést ebben az időben és települt át Bánátba, illetve Oroszországba. Helyükbe a kamara 1753-tól kezdődően magyar lakosságot telepített az északi megyékből, akiknek jogállását az 1773-as rendeletek a szerbek jogaival egyenlővé tették. Kanizsa ezután Bács-Bodrog vármegye szerves részévé vált, nemsokára mezővárosi és révjogot is kapott. Később már vásártartás és hetipiac is megillette Mária Terézia kiváltságlevele alapján. Ez a fejlődés a magyar forradalom és szabadságharc éveiben megtorpant, a város 1849-ben kétszer leégett, csak 110 ház maradt. A 19. század második felében kezdődött az újjáépítés. Forrás: Kiskunhalas almanach 2002. 787. A Bús család, mint abban az időben oly sokan, áldozatul estek a kommunista diktatúrának. A magyar-jugoszláv határ melletti községekben a ’’titoista ügynökök elleni harc” keretében az 1950-es kitelepítés első áldozata édesanyám testvére, ifj. Bús Pál és családja volt. 1950. június 22-én deportálták a családot Tiszaszentimrére az állami birtok 9. sz. tanyájára, ahonnan 1953-ban szabadulhattak, de csak 1956-ban térhettek vissza a faluba.101 Margit 18 éves, Klára unokatestvérem 8 éves volt, velem egyidős. Nővéremmel éppen ott nyaraltunk édesanyám testvérénél Jolán néninél. Éjszaka, 1 óra körül zörgette fel a családot az AVH, a csomagolásra rövid időt engedtek. Palcsi bácsi az apa és 23 éves Pali fia éppen Deszken dolgoztak, ahova egy jóakaró (későbbi veje) hírül vitte a történteket. így először nagyapához menekültek Tataházára, majd onnan gyalogszerrel hozzánk, Halasra. Családunk ekkor bővült unokatestvérünkkel, aki onnan vonult be sorkatonai szolgálatra és 3 évig velünk élt. Palcsi bácsi elment a táborba, hogy felesége és a leányai mellett legyen a nehéz időkben. Nem lehet elfelejteni azt az érzést, rettegést, amit akkor a rokonokkal együtt átéltünk. Nem értettük, mit vétettek ezek a szorgalmas, becsületes munkát végző emberek, miért bűn az, ha valaki tisztességgel dolgozik a családja megélhetéséért. A falubeliek jórésze eltulajdonította házukból a berendezés nagy részét. A történelmi tényékhez hozzátartozik, hogy anyai nagyapám a deportálások idején bújtatott egy falubeli zsidó családot, aki az 1950-es években a NOT elnöke lett, megkeresésekor akciót is indított a család érdekében, aláírásokat gyűjtve a falubeliektől, hogy nem volt „népellenes” a Bús család, ez azonban a jelek szerint sikertelen volt. Az emberi irigység, a politikai nyomás erősebb volt az egyes emberek jó szándékánál is. Ma már történészek megállapításai szerint „a kulákok elleni kampány, amely azt a korszakot végigkísérte, a la131
