Németh-Buhin Klára: Németh-Buhin krónika - Thorma János Múzeum könyvei 25. (Kiskunhalas, 2007)
A Németh Buhin család. Szépszülőink és gyermekei - A pásztorfejedelem családja
veitek a keceli út közelében, ahova sokszor kigyalogoltunk, a fiúk általában biciklivel karikáztak ki. Erzsi néni is biciklivel járt ki kapálni. Sándor bácsiék tanyáján folyt vidám szánkózásokról Berki Viola festőművész is említést tesz önéletrajzi könyvében: „A szánkózás a felnőttek körében is kedvelt mulatság volt. A mi lovaink távol voltak a tanyán, így rokonaink, Kovács Sándorék hívtak meg szánkázni a határba. A leghátsó szánkókon a cigánybanda húzta a vidám nótákat.”93 (Sándor bácsi első felesége Gyenizse Terézia, Berki Viola édesanyjával, Gyenizse Katalinnal volt rokon.) Erzsi néniékhez nemcsak a rokonok, kuncsaftok jártak, hanem a hittestvérek is. A házi bibliaórákon, nagy családi névnapokon jelen voltak a halasi lelkipásztorok is, mint Paczolay István, majd Ulakcsay Antal nagyA kosárfonás Kiskunhalason. A halasi kaskötés és kosárfonás helyzetéről Kovács Ibolya dolgozatából vettem adatokat és gyermekkori emlékeimet idézem fel. A város mocsaras, vizenyős területein vadon növő füzfélék évszázadok óta kiváló nyersanyagot szolgáltattak a házi kosárfonáshoz. Iparszerüen a XIX. század második felében terjedt el, a szőlő- és gyümölcstermesztés fellendülésével összefüggésben. A homoki szőlőt ugyanis nem érintette az 1880. évi országos fíloxéra járvány, így a következő évek bő termésének szállításához, valamint gyümölcstermesztésben kinemesített közkedvelt, új fajták (Kiffer-körte, Duráncai őszibarack, halasi csodacseresznye, Germersdorfí cseresznye) szedéséhez, tárolásához, értékesítéséhez stb. szükség volt vesszőkosarakra. A zöldség- gyümölcspiacra termelés is ebben az időben vált létformává. 1901-től Halason is megkezdték a háziipari tanfolyamok szervezését, amelyet a kormányzat is támogatott. Az „Iparosok és kereskedők névjegyzéke” 1870-től már jegyezte a kosárfonókat. Kovács P. Sándor 1904-ben nyitotta meg üzletét a Szász Károly utcai házában. Emlékeim szerint a fűzfavesszőket Tiszaalpárról hozták, mivel Halason lecsapolták a mocsaras területeket, kevesebb helyen tudtak alapanyagot gyűjteni. Lényegében a háború után megszűnt Halason a kisipari kosárfonás, Kovács P. Sándor bácsi azonban haláláig (1956) végezte a mesterséget, utána felesége, Erzsi nénénk folytatta 1976-ig. A gyümölcsszállító karkosarakon kívül kézimunka, ruhás, papír, tároló- és virágkosarakat gyártottak, de bútorokat is készítettek. Nagynéném csuhéból font szép szatyrokat, díszes kis virágokat, motívumokat festett rájuk. Kisgyermekként, és felnőttként is mindig csodáltam ezt a mesterséget. Különös varázsa volt annak a műhelynek, a vessző illata, a kész kosarak halmaza, a felfűzött virágtartók sora, a sok betérő ismerős, hittestvér vagy vásárló. Forrás: Kovács Ibolya: A kaskötés és kosárfonás Kiskunhalason. Szakái Aurél szerk. Halasi Múzeum emlékkönyv. 1999. 319. 109 Németh B. Erzsébet és Kovács P. Sándor, 1932
