Szomjas-Schiffert György: Régi lakodalmak a Duna-Tisza közén - Thorma János Múzeum könyvei 23. (Budapest-Kiskunhalas, 2006)

Régi lakodalmak a Felső-Kiskunságban

macska el tudott fogni, az lett a párja, s vele a párok háta mögé sorakozott. Aki pár nélkül maradt, az lett az új macska. A másik vasárnap délutáni játék a „Hun mérik a sört?” volt. Ennél 10-12 lány és legény egymás kezét fogva kört alakított. Egyikük beállt a középre, s onnan odament az egyik körtaghoz és megkérdezte: - „Hun mérik a sört?” A kérdezett jobbra vagy balra mutatva válaszolt: - „Ahun mérik a!” Ott az egyik pár (esetleg több is) helyet cserélt egymással. A kérdező ekkor az üresedett helyre igyekezett beugrani, és aki ezáltal hely nélkül maradt, az kérdezett tovább. Mindkét játékot 16-20 évesek játszották, amikor vasárnap délután „összementek barátkozni”. Kocsma arrafelé nem volt, így engedélyezett táncvigalmakról sem lehetett szó, annál nagyobb divatja volt azonban a „patkaporos bál”-nak, azaz a házi bál­nak. Bugacpuszta öregbérese, Bajóti Jani bácsi szépen „tamburázott” a lakásán vasárnap és ünnepnap délutánokon, s erre a tamburaszóra „összement a fiatalság” vagy a legények hozták el a lányokat. A „tambura” asztalra helyezett, pulykatollal pengetett többhúrú (kb. 80x25 cm-es) hangszer volt (ezen a vidéken nem hívták citerának). Az 50 éves Bajóti bácsi és felesége szívesen látta magánál a 10-12 párt, akik között fiatalasszonyok és fiatalemberek is voltak. A vendégek maguk hozták a bort, énekeltek, ittak és táncoltak. Nyáron, ha holdvilág volt, a ház előtt (nagy épületek voltak), sötéttel és télen a konyhában. Éjfélig vagy egy óráig is mulattak. Táncoltak „ugrást”, amelynél szemben állva egymás kezét fogták. „Ennek a fris­sébe lippentős is vót”, amikor a legény már a derekát fogta a lánynak, az meg a le­gény vállán tartotta a kezét „a forgásban lelippentöttek” (guggoltak). „Lassúnak hítták, amikor a lány körüsödörítötte magát”. Nagyobb ünnepek idején „tekerős is vót, mög égy klánétos”, ezeket a fiatalság fogadta más vidékről (a szomszédság­ból). Olykor az ispán is eljött: „Együttem má kötőket mögnízni, hogy mulatnak”. Táncolt is egy nótát. „A népek szerették”. A bugaci fiatalság eljárt a szomszéd puszták vigalmaira is. Emlékezetes mu­latság volt Orgovány községben a „malomszentelés” 1907-ben. Egy vasárnap este 6 órakor kezdődött, lehettek ott vagy kétszázan. Az akkor épült malom belsejében volt a tánc és ivás, kívül a fölvonulás: fölpántlikázott kocsisor, a kerekek virágok­kal befonva, a kocsikon bőruhás lányok és legények, szalagos kalapok, a lányo­kon párta. A bugaci cselédek a jó mulatság után „napfelkeltben bóbiskoltak hazafelé”. A legények hétfő és péntek kivételével bármely napon járhattak a lányos ház­hoz. A lányok 16-22 éves koruk között mentek férjhez, a legények csak a katona­idő letelte után, 24 éven túl nősültek. A fiatalok egymás között megbeszélték, hogy összeházasodnak. Lánykérőbe szombaton este ment a legény egy násznaggyal, aki beszélt helyette, s a lányt megkérte a két szülőtől a lány jelenlétében. Ilyenkor mindnyájan ültek, s ha a szü­lök kedvező választ adtak, a két fiatal fölállt és kezet fogott egymással. Ugyanak­kor „kendőt is cseréltek”. Fejrevaló selyemkendőt adtak egymásnak, fehér, vilá­goskék vagy krémszínű szokott lenni (piros nem lehetett). Ezeket hívták ,jegy­65

Next

/
Thumbnails
Contents