Szomjas-Schiffert György: Régi lakodalmak a Duna-Tisza közén - Thorma János Múzeum könyvei 23. (Budapest-Kiskunhalas, 2006)
Régi lakodalmak a Felső-Kiskunságban
ajtóban söprűt tettek keresztbe az új asszony elé, aki ha ügyes, a hóna alá kapta, s az urának adta át: - Ez is a miénk má! - mondta. Tánccal, szórakozással telt az idő este 8 óráig, amikor behordták az asztalokat és vacsorához tálaltak. A vőfély beköszöntötte az ételt, amelyek közül a birkapörkölt elmaradhatatlan volt. Pásztorember főzte, s a fejét a násznagy elé tették, hogy az agyvelőt csemegézze. Kásapénzszedés nem ismeretes, a bekötött kezű szakácsnő behozásáról csak mint más vidék szokásáról tudnak. Édességként pörkölt cukorból magasra tornyozott tortát adtak. Ezt a násznagy az öklével szokta széttörni, s a darabokat kí- nálgatják. Sokszor előfordult, hogy verebet zártak a tornyos tortába, amely az összetörésnél kiröpült a keze alól, s a násznépnek mulatságot okozott. Az új házasok egymás mellett ültek. Volt, hogy titokban összevarrták őket vagy rongybabát loptak közéjük. Vacsora végeztével az asztalokat kivitték, egy násznagyasztalt (az öregeknek) benthagyva, és folytatódott a tánc. Még ma is szokás, hogy éjfél felé (a menyasszonytánc előtt) a násznép ijesztgeti a menyasszonyt: Gyünnek a törökök! Már az udvaron vannak!” Öt-hat férfi tolong be a szobába „lárva alá öltözve” (fehér álarc alatt, amelyre szem és bajusz van festve) és rémisztgeti az asszonynépet. Ezek a maskarások a „törökök”, akik egyesével körbehaladó ugrós bokázó táncot járnak az „Én azt megteszem” kezdetű táncnótára (4. számú dal). Egyikük assznyruhában van, karján kosárral, kezében főzőkanállal. A háznép tyúkhúst és kalácsot tesz a kosarába. Ha valaki lopni akar tőle, annak a kezére ver a fakanállal. A násznép férfitagjai föl akarják dönteni, hogy a szoknyája alá lássanak. A várható tréfás dulakodás tudatában a legerősebb „török” szokott szoknyás szerepre vállalkozni. A maskarások végül az egész násznépet megtáncoltatják (nótája: Sej, haj, daganat - 10. melléklet) és elmennek. Éjfélkor a fátyolt levették a menyasszony fejéről és bekötötték piros kendővel (adatközlők csak hírből tudják, hogy régen nem volt fehér ruhája és fátyola a menyasszonynak). A vőfély beköszöntötte a menyasszonytáncot, amelyre a muzsika csárdást húzott. A vőfély kalapot tartott és kiáltozta: Eladó az új asszony! Addig táncolt valaki a menyasszonnyal, amíg egy másik pénzt dobott a kalapba. Csak az táncolt, aki akart. Utoljára a vőlegény dobott pénzt a vőfély kalapjába, aki elkiáltotta: A vőlegényé a menyasszony! Az új pár kiment a szobából a kalappal, követte a banda prímása. Odakint megszámolták a pénzt, amelynek 1/3 része a muzsikáé. A zene mindvégig szolgálta a násznépet, s a távozó vendégeket egyenként kimuzsikálta. Az éj folyamán sokféle tánc került sorra: a „csibe-tánc”, amelyben a szembenálló pár egymás kezébe csapott alkudozást utánozva (dallama 14. számon mellékelve), a „kacsinga- tós”, amelyben a férfi a nő háta mögé állt, kezüket a fej magasságában fogták, előbb balra két csárdás lépést tettek, s ekkor jobbról, majd jobbra léptek kettőt és balról hajtották össze a fejüket kacsintással. 12
