Szomjas-Schiffert György: Régi lakodalmak a Duna-Tisza közén - Thorma János Múzeum könyvei 23. (Budapest-Kiskunhalas, 2006)
Régi lakodalmak a Felső-Kiskunságban
egy-egy újabb kendőt akasztott rá. Némely vőfély így egész életére ellátta feleségét a vőfélykendőkkel. 1914 után a hosszú, pásztoros vőfélybot kiment a divatból, s a díszek a vőfély ruhájára mentek át: melléről két ágon 1 m 20 cm hosszú, három ujjnyi széles selyemszalag lógott le, amely a baloldali kihajtóra „boti” müvirágos tűvel volt megerősítve. A lakodalom sokba került a násznagynak, „kinyúlt” bele 1 birkát, vagy 1 mázsa búzát, vagy 50 liter bort illett adnia, azonkívül mindazt, amit egy meghívott vendég is vitt a hívogatás másnapján délelőtt: 1 pár tyúkot, 1 szakajtó lisztet és 1 kanna (4-5 liter) tejet. Szokásos ajándék volt még: lavór, mázos vizes vödör, vasaló, vagy „zsíros vindöl” (bődön). A menyasszony holmiját a lakodalom előtt való éjjel, titokban vitték, hogy senki se lássa. Legénybúcsú nem volt. A tanyai nép délelőtt 11 órakor, a városi délután 3 órakor tartotta az esküvőt. A násznép mindkét háznál ünneplő ruhában gyülekezett. A férfiak régi viselete a bőujjú ing és a bőgatya volt. A pásztorembereknek tekintélyt adott a jómód külső jele: nem volt ritka a 12 szeles ing és gatya, apróra lerakva, szélein csipke, vagy 10 cm hosszú rojtozás, sokszor két ujjnyi széles szegély „szávonyázva” (azsúrozva). A begombolting eleje csipkézve volt két ujjnyi széles sávban. A bőgatyát télre faggyúba áztatták, hogy nejárja át a szél, mert akkor is viselték. A régi csizma oldalt varrott volt, a „lábkásánál” kihasasodott, fönt összeszűkült, sima. „Fölmagasított füle” szívállású, két (némelyikhez egy) gombbal rézsarkantyú pengett rajta. A kalap széles karimájú, keményített, szegett szélű, a teteje felé szűkülő, magas volt. Télen báránybőr süveget is hordtak. A lányok hannonikás szárú fekete csizmát viseltek, a sarka magas volt, az orra hegyes és ragyogott, mint a tükör. Kapcának hívták a bele viselt harisnyát is. Bő, bokáig érő alsószoknyájuk csipkés szélű volt. Két, három szoknyát viseltek fölötte, körülráncosat és körülrakottat, rózsaszínűt, lilát, de sok egyéb színüt is. Blúzuk összehúzott volt, teljesen testhezálló. Kedvelték a piros és fehér festő anyagot, de más színeket is hordtak. A blúzok magas nyakúak és „zámedlisok” vagy csipkebetétesek voltak. Nyakukon aprószemű, hosszú gyöngysort viseltek. Hajuk hátrafésülve, két ágra fonva és kontyba tűzve. A kontyot csipkéből való hajhálóval szorították le. A lányok fehér, az asszonyok fekete szalagból masnit kötöttek a fejtetőre. Fejkendőt viseltek, „nyáron, amikor száz ágra sütött a nap”, vegyes színű delén kendőt, ritkábban selyemkendőt, télen meg „blüss”anyagból (bársony), sokféle színben, az asszonyok azonban feketéből. A szélén 6 cm hosszú rojtok lógtak. A menyasszony és a vőlegény koszorúslányokat és -legényeket kért fel, 6-8 pár is volt az esküvői menetben. A koszorúslegényt a koszorúslánya díszítette föl, amikor érte ment, hogy elvigye a lakodalomba. A bal kabáthajtókájára feltűzte a „boti virágot” 5-6 cm hosszú, keskeny fehér szalaggal. A vőlegényes házhoz mentek (egyesek a menyasszonyos házhoz) és ott csatlakoztak a menethez. 10
