Pál László - Jáger Levente - Tóth B. László: Halasi portrék - Thorma János Múzeum könyvei 22. (Kiskunhalas, 2006)
Pál László–Jáger Levente-Tóth B. László Halasi portrék - Miklósa Erika
— ... és szerepeltetik! Amikor csak lehetett. Volt a főiskolának egy zenekara, velük kellett állandóan énekelnem. Nem volt rajtam kívül más koloratúrszoprán, ezért mindig engem ugrasztottak be. Mindig, mindegyik hangszeresnek a vizsgáján én énekeltem. Ezt egyébként félelmetes volt megtapasztalni, hogy már régóta zenéléssel foglalkozó embereknél — akik még idősebbek is nálam — én állok magasabb szinten. Ráadásul akaratom ellenére. (Mesél és hívja elő szemlátomást egyre inkább lázba jőve a lánykori élményeit; talán már mondanom sem kell, hogy nyoma sincs a kezdeti borongásnak.) — Ismerve karriered alakulását, most tűnik csakfel nekem, hogy éppenséggel a szegedi színház is lehetett volna az első munkahelyed? — Hát ez biztosan nem volt az akkori lehetőségeim között számon tartva. Mint említettem, előszeretettel lógtam az órákról, és az énektanárom a Berdál Valika néni, — akivel egyébként szomszédok voltunk — találta ki a férjével közösen, hogy a pesti operaház meghirdetett nyilvános előéneklé- sére mindenképpen elküldenek. Ami után már legalább tudnak hova tenni. Sőt mi több, autentikus hely lévén, egyértelmű helyzetértékelést kapnak. Szegeden jó volt a színház, talán még foglalkoztattak is volna, de előtte mindenképpen döntésre kellett jutni a „problémás lány” dolgában. — Tisztára, mint a filmekben. Vidéki lány, kilátástalan helyzetben, kallódó tehetséggel és az események sodrásában egyszer csak Vesten „meghallgattatik ”. Ahonnan már nem volt visszaút... — Ijesztő, hogy valahogy ilyen kis dolgokon múlik az egész. Az egyik legnagyszerűbb dolog az életben, hogy az ember nem ismeri a jövőjét. Lilla néni sok mindent mondott, jelzett bizonyos dolgokat előre, de én már azt is alig bírtam felfogni, hogyan vettek fel „sportolóként” egy zenei főiskolába. Az pedig, hogy miként kerülök a Magyar Állami Operaház társulatába húsz évesen, az végképp betette a kaput. Nem panaszkodom, de elképzelheti mindenki, Budapesten is mennyire megszenvedtem az indulást. Teljesen ismeretlenül, apróként, egyedül bekerülve egy hatalmas rendszerbe... Rögtön két fegyelmit is kaptam. (Mesél és közben végig ott az a kislányos huncutság a szemében!) — Ezf szinte biztosan sejteni lehetett. Talán ezért figyelt fel rád a média isi — Ááá, egész más volt még a helyzet, mint most a kereskedelmi csatornák uralkodásával. Volt az akkori jól működő operaháznak egy remek sajtóosztálya és miután olyan fiatalon vettek fel, majd kaptam sorban nagyobb és nagyobb szerepeket, ez akkoriban még hírértékkel bírt. A kultúrára jobban figyeltek, mind az újságok, mind pedig az emberek. — A következő állomás pedig a „Nyugati” volt. Külföldi meghívások, szereplések... — Pontosan. Kovács Józsinál az egyik Vigadóbeli Interoperett koncerten találkoztam Ha- mari Júliával, aki elvitt magával Brüsszelbe és a gálakoncertjén énekelhettem. O lett a tanárom, és hozott össze egy német managerrel is, aki intézte a fellépéseimet. Európai, eleinte német nagyvárosok operaházaiban szerepeltem Kölnben, Stuttgartban, Düsseldorfban, sőt még a tengerentúlra, Kolumbiába is eljutottam. (Érdekes felismerést hozott számomra is ez a fajta beszélgetés, azonnal meg is kell osztanom vele.) — Ahogy így egymás után, folytatólagosan hallgatom a „karriered" alakulását, rájöttem valamire. Hiába jutottál magasabb és magasabb szintekre (állomásokra, ahogy te mondod) mindig a nulláról indultál. Ezt az érzést kellett állandóan megtapasztalnod. Mikor változott ez meg? — Abban a pillanatban, ahogy megjelentél. Rendszert hoztál az életembe, otthont teremtettél nekem, és együtt indultunk el az úton. Huszonhat éves koromig szó szerint szenvedtem. Csapódtam ide-oda, érdekkapcsolatok közepette magányosan. Ráadásul az ismertségem ahogy nőtt, úgy lett még kilátástalanabb a helyzetem. Fogalmam sem volt mi lesz velem. Majd jöttél te, találkoztunk, rám mosolyogtál és tudtam, most már minden rendben van. (Ezt még így, ennyire egyértelműen soha nem mondtuk ki. Aminek után — pontosabban közben — én nevetem el magam. Zavarba jőve, amolyan „kisfiúsán”. Ezáltal is passzolva a most már csak őszintén mosolygó „ kislány- hoz”. Ezután pedig megfogom a kezét. Megérkeztünk. Kiszállunk az autóból, belépünk a szülői házba... Ahol már nagyon vártak minket. Terülj-terülj asztallal és vasárnapi ebéddel.) 82
