Pál László - Jáger Levente - Tóth B. László: Halasi portrék - Thorma János Múzeum könyvei 22. (Kiskunhalas, 2006)
Pál László–Jáger Levente-Tóth B. László Halasi portrék - Maruzsenszki Endre
hogy a Kárpát-medencében élő népek vonós zenéjével foglalkozunk. Ebbe a magyaron kívül belefér a románok, a zsidók, a cigányok, a szlovákok zenéje, ami mindig megmozgat bennünket. — Gyüjtöutakon is rendszeresen rész} vesztek? — Igen, a jászberényi nemzetközi népzenész és néptánc táborba például nagyon sokat jártunk. Rájöttünk, ha elmegyünk különböző táborokba, és tanulunk másod-, illetve harmad- kézből, az nagyon jó. De az a legjobb, ha falura utazunk, és a még ott élő zenész bácsiktól és énekes néniktől tanulunk. Alkalmakra megyünk: falunapra, lakodalomba, temetésre, virrasztóba. Ott mindig előkerülnek a hangszerek. A zene náluk olyan kommunikációs forma, mint nálunk a számítógép. Erdélybe, Szatmárba is szoktunk menni, ezek a kedvenc gyűjtőhelyeink. Magyarországon a ’90-es évek végén, az új évezred elején senki sem csinált olyan átfogó gyűjtést Szabolcs-Szatmár- Bereg megyében, mint mi. Voltak zenekarok, akik rajtunk keresztül kerültek fel Budapestre, stúdiókba. — Városunkban évek óta szerveztek Ordöngös tábort. Mi hívta életre ez} a kezdeményezést? — Ahogy mi tanultunk zenélni, azokkal a módszerekkel, szerettük volna, ha mások is hangszert ragadnak a mi segítségünkkel. A segítség szó nagyon fontos, mert ebből a táborból mi nem meggazdagodni akarunk. Az oktatók is szerény honoráriumért vállalják a táborban a tanítást. Azért jönnek, mert szeretik a gyerekeket és a közös muzsikálásokat. Ügy érzem, nagyon fontos és meghatározó egy gyerek számára, hogy felnézzen valakire, és legyen egy tanítómestere. Az az igazán jó zenész, prímás, aki nemcsak zenél, hanem ad is valamit annak, aki a nézőtéren ül, aki hallgatja őt. Kell hogy legyen benne egy csipetnyi ravaszság, humor, jókedv. Sok zenész nem érti, hogy hiába muzsikál órák hosszat, ha nincs varázslat. Ennek az lehet a fő oka, hogy nem tud közvetíteni az embereknek. A táborban mi a muzsikálás örömét próbáljuk a gyerekekbe plántálni, ahogy ezt a régi öregektől tanultuk. Idén, augusztus közepén már a kilencedik alkalommal találkozunk. Nagyon örülünk, hogy a gyerekek 90 %-a évről évre visszajár hozzánk. Délelőtt és délután is van oktatás. Nálunk komoly munka folyik. Tőlünk nem mennek úgy haza a gyerekek, hogy ne tanultak volna meg tíz-tizenkét új dalt. Ügy tűnik, hogy megszokták és megszerették ezt a „kiképzést”. — A. tábor maradt Halason, te viszont elköltöztél. Pécs beváltotta a hozzá fűlött reményeidet? — Igen. Szeretem Halast, világéletemben alföldi ember voltam, de úgy éreztem, tovább kell lépnem. Pécsre költöztem. A Mecsek néptánc együttes hegedűst keresett, én pedig igent mondtam a felkérésükre, és nem bántam meg. Elbűvöl a Mecsek lábainál fekvő, mediterrán jellegű, nagy kulturális hagyományokkal rendelkező város. Művészileg és emberileg is megtaláltam a számításaimat. 2004 ősze óta hegedűtanárként dolgozom a Berze Nagy János Alapfokú Művészetoktatási Intézményben. Falusi módszerekkel, eredeti magyar népzenét oktatunk. Emellett kéthetente a János Pince népzenei klubjában játszunk a zenekarommal. Nagyon fontosnak tartom, hogy Pécs Európa kulturális fővárosa lesz. Ennek köszönhetően máris a legkülönbözőbb rendezvényekre hívnak minket szerepelni. — A zen^^sen kívül szervezői ambíáóid is vannak? — Igen, szeretem összehozni a szakmabelieket. Remek hangulatú este kerekedett akkor is, amikor az Ordöngös zenekar tizenöt cigányzenésszel bazsevált együtt. Annyi ember sereglett össze a János Pincében, hogy a későn érkezők már nem tudták átverekedni magukat a tömegen. Erősen gondolkodom egy tamburás találkozón is. — Előfordult-e, hogy „extrém”helyen is zenéltél? — Persze. Legutóbb a Budapest-Nyíregy- háza Inter City-n, amikor a jubileumi, 25. Táncháztalálkozóra és Kirakodóvásárra igyekeztünk. A büfékocsiban játszottunk lelkes magyar és ukrán közönség előtt. Pál László 78
