Pál László - Jáger Levente - Tóth B. László: Halasi portrék - Thorma János Múzeum könyvei 22. (Kiskunhalas, 2006)
Pál László–Jáger Levente-Tóth B. László Halasi portrék - Mándity László
— Szereted a hagyományos elemeket újakkal ötvözni? — Persze, a 2005-ös karácsonyi műsorunk is jó példa erre. Követni kell az új kor kihívásait, mert a fiatal közönség számára nem igazán érthető az a fajta tolmácsolás, amit az autentikus népzene és a néptánc területén tudunk produkálni. Próbálunk mi is újítani. Ezért vannak különböző táncjátékaink modernebb zenékre. A nagyközönség ezekkel jobban tud azonosulni. — Fontos a show jelleg? — Igen, manapság egyre jobban. Amekkora körítést adsz, akkora támogatást fogsz kapni. A produkció visszhangja befolyásolja, hogy mennyire sikeres az ember. Ha nem jelenik meg rólunk hír az újságban, vagy nem szerepelünk a tévében, az emberek hajlamosak - még 18 év után is — elfelejteni, hogy élünk, létezünk és dolgozunk. Ha nincs velünk teleplakátozva a város, és nincsenek havonta rólunk szóló cikkek, ha nem tudunk felmutatni valamit, akkor a nagyközönség számára le vagyunk írva... — A Halas Táncegyüttesnek van gyermek, ifjú- sági és felnőtt csoportja. Több s^á^ e%er emberrel sikerült megszerettetni a néptáncot? — Az a kudarc az életemben, hogy nem. Halas túl kicsi város ahhoz, hogy ennyi civil szervezetet, egyesületet elásson; főleg ezen a területen, amin mi is dolgozunk. Szabályos konkurenciaharc folyik a városban az utánpótlás megszerzéséért. Emlékszem, pár évvel ezelőtt az iskolák 4-5. osztályába mentem be, hogy gyerekeket toborozzak néptáncra. Manapság már másodikban azt mondja nekem a szülő, hogy ha volna is kedve a gyereknek járni, akkor sem tudja elengedni, mert annyi helyre beiratkozott. Nekünk már első osztályban harcolni kell a gyerekekért. — Van-e szakmai példaképed? — Igen, de ezek a nevek csak táncos berkekben ismertek. Akire nagyon felnézek, és akit a mentoromnak tartok a szakmában, az Szűcs Gábor. O a jászsági népi együttes vezetője. A munkája, a stílusa, a tudása tiszteletreméltó. Tíz éve folyamatosan az élvonalban van a táncosaival. — Tímár Sándor, a Magyar Állami Népi Együttes legendás igazgatója azt vallja: legfontosabb, hogy a maga útján mindenki a lehető legszorgalmasabban tevékenykedjen, és próbáljon meg minél inkább a hagyományokból táplálkozni, ahogy a fa növekedéséhez *s gyökerek kellenek. ” — Fontosak a gyökerek, igen. Ha az ember nem tudja, honnan származik, nem is tudja, hogy hová tarthat. A gyökereken érthetjük a saját, helyi kultúránkat és a magyarság kultúráját is. Mindkettő fontos. A kistérségi kultúra tradíciói Halason nem igazán fellelhetők. Voltak törekvések arra, hogy ezek megvalósuljanak, de még nagyon sok munka volna. Lehet, hogy már az utolsó utáni órában vagyunk a feladat megoldásával. — A táncház^mozgalom hullámvölgyére gondolsz? — Arra is. Kezdetben nagyon szépen működött. A ‘90-es évek elején országos fellendülés volt, utána elhanyagolódott. Később a Maru- zsenszki-zenekar próbálta ébren tartani a hagyományokat, de nem tudták finanszírozni a kiadásokat. Nem akartuk, hogy leálljon a táncház-mozgalom, ezért a Halas Táncegyüttes és a Néptánc Kulturális Alapítvány átvette ezt a feladatot. Először havonta szerveztünk táncházakat, de túl megterhelő volt a mi költségvetésünknek is. Mindenért fizetni kellett, a plakátoktól kezdve a különböző szolgáltatásokig. Ezt követően évente négy időpontot iktattunk be, ünnepkörökhöz kapcsolódva. Jelenleg is így működnek a táncházak, de meg kell mondjam: már nem vonzóak a nagyközönség számára. Sőt, a táncegyüttesek számára sem. Most már nem is a halasi közönséget célozzuk meg. Kistérségi központ próbálunk lenni. A gyerekek még érdeklődnek is, a felnőttek viszont nem igazán... Úgy tűnik, a zajos szórakozóhelyek vonzóbbak, mint egy disztingvált táncház. — Hogyan tudod elérni, hogy betanulandó lépések sorozata helyett élményszerű, örömteli tevékenység legyen a tánc? — Ez jön magától. Aki táncházba jár, szimpátiát érez az iránt, ami ott zajlik. Ha érdekli, akkor valószínűleg le tudja magát kötni. De amúgy sem lehet unalmas, mert ez tőlünk van. A mi kultúránk, a mi zenénk, a mi táncunk. Mi fejlesztettük ki az elmúlt háromszáz évben. Nem érezhetjük magunktól távolinak, mert ez különböztet meg minket a többiektől. Ezért van az, hogy azonosulni tudunk ezekkel a zenékkel és táncokkal. A magyar 74
