Pál László - Jáger Levente - Tóth B. László: Halasi portrék - Thorma János Múzeum könyvei 22. (Kiskunhalas, 2006)
Maradandó aktualitás Nemrég néhány újságíró barátommal a kávéházban arról beszélgettünk, hogy szabad-e kiadniuk kortárs zsurnalisztáknak interjúkötetet. Fennáll ugyanis a veszélye, hogy az olvasó — akaradanul is — a nagy klasszikusokkal méri össze majd a művet, amely egy ilyen helyzetben szükségszerűen „könnyűnek” talál- tatik. így aztán azok az írások, melyek egy újságban, a napi vagy heti aktualitások között időszerűek és érdekesek lehettek volna, könyvbe szerkesztve talán már nem olyan időszerűek, esedeg nem is olyan érdekesek. Örülök, hogy ma, amikor az újságírók nem nagyon üldögélnek kávéházakban, irodalomról beszélgetve, és csak ritkán vállalják a könyvkiadással járó kockázatot, mégis vannak bátor kivételek. Pál László és Jáger Levente írásai sokkal többek holmi „gyorsinterjúknál”. Nem rekednek meg a hírek világában, hanem egyéniségek hiteles élettörténeteit villantják fel. Kiderül, hogyan lesz „a külvilág felé va- gányságot sugárzó rocker csajból kiskosztümös, »lyrai« énekesnő”; pénztári számfejtőből költőnő, könyvtárosból előadóművész, molnárból zenész, ács-állványozóból táncegyüttes-vezető, bölcsészből forgatókönyvíró, géderlaki gyerekből halasi mindenes. Hamar megérthetjük: ezek a beszélgetések, így együtt, egy másik üzenettel is kiegészülnek: mindig van remény a megújulásra. A riporterek nem akarnak mindenáron (poszt)modernek lenni, maradnak a tiszta, ádátható szerkezetnél, stílusuk mégsem sablonos. A múltat nagy ismeretbiztonsággal kezelik, a jelenben nagy szakmai alázattal mozognak, a jövő pedig mindig az értékek megőrzése szempontjából érdekli őket. Ha szokadant lámák, azonnal kérdeznek — mondjuk, hogy miért dohányzik egy énekesnő; hogyan kezd hangszeren tanulni olyasvalaki, akinek a családjában senki sem zenél; vagy miféle okból dönt egy fiatalember a citera- muzsika mellett egy olyan korban, amikor a lázadást a beat és rock műfajokért való rajongás jelenti. Hogyan lehet valaki egyszerre kozmopolita és nagy patrióta, s miként lehet európai polgárként reklámozni a magyar kultúrát. Hogyan nyilvánítanak védetté magyar tájat egy fotós javaslatára, vagy milyen volt az út a ’80-as évek szubkultúráiból a főiskola és a család felé. Bevallom, a szokásosnál nagyobb kíváncsisággal kezdtem olvasni ezeket a tollrajzokat, mivel Halason láttam meg a napvilágot; jómagam is tanultam a Sziládyban, akárcsak a kötetben szereplő Rigó Béla költő - ráadásul abban a Bibó István Gimnáziumban érettségiztem, melynek létrehozását ő is szorgalmazta... Lehet, hogy vannak a szakmában, akik szerint még élő, ifjú újságíróknak ne jelenjen meg könyvük, főleg ne úgy, hogy az előszót helyi kötődésű, elfogult sajtósáskák írják. Valószínű, hogy ezt épp azok mondják, akik szerint kávéházba járni, politika helyett irodalomról, személyes sorsokról beszélgetni idejétmúlt dolog, sznobság vagy szentimentalizmus. Mi azért még vagyunk — és reméljük, leszünk — néhányan, akik kávéházba járunk, irodalomról és személyes történetekről beszélgetünk. Talán legközelebb éppen erről a kötetről... Andriska János
