Pál László - Jáger Levente - Tóth B. László: Halasi portrék - Thorma János Múzeum könyvei 22. (Kiskunhalas, 2006)
Pál László–Jáger Levente-Tóth B. László Halasi portrék - Tóth B. László
körben. Ennek ellenére azt mondom, hogy ez a szakma olyan, amit a gyakorlatban lehet igazán elsajátítani. Nekem olyan jó tanítómestereim voltak, mint Koltai Lajos, Gulyás Buda, Márk Iván, Lukács Lóránt, Kiss Robi, hogy csak néhányat említsek. Tőlük többet tanulhattam, mint mondjuk, a főiskolán. — Erről még lesz s%ó a% interjúban, de érdekelne, hogyan tovább a középiskola utáni — A szüleim nyomásának engedve rádiótelevízió műszerésznek tanultam, ekkor viszont megismerkedhettem a videotechnika alapjaival. Ez később nagyon jól jött. És itt jön be a főiskola újra, mert sikeresen bejutottam a Juhász Gyulára. Azt gondoltam, illetve olyan célom volt, hogy így könnyebben bekerülhetek a már emlegetett szín- művészetire. — Szeged egyetemi város, tele újsággal és saját körzeti stúdióval. — Miután számos fotókurzust elvégeztem, először az egyetemi lapnál dolgoztam fotósként, majd a Dél-Magyarország is foglalkoztatott. Ekkor csöppentem bele a média világába. — És a kamerái — Egy újságíró ismerősöm, Bölle Pista protezsált be a szegedi televízióba, de a fotós előéletem miatt is felfigyeltek már rám. 1982-t írtunk, akkor vettem először kamerát a kezembe. — Első munka, első kép, amit Tóth B. László operatőrként produkáltl — Na, ez nagyon érdekes volt. Annak idején, a nyolcvanas években nagy sikerrel futott az Ablak című magazinműsor. Egy szegedi kapcsolásnál nekem kellett egy inzertet mutatni. Gondolhatod, rám hozták a szívbajt, amikor szóltak: ne remegjen a kezem, az én képemet nézi fél Magyarország. Van még egy csavar a történetben. Amikor 1987-ben felkerültem Budapestre, akkor szintén az első képem egy Ablakban volt. — Milyenek voltak a szegedi éve ki — Azt kell mondanom, hogy rendkívül jó volt a hangulat, erre mondják azt: családias közösség. Rengeteget dolgoztunk közösen az újvidéki tévésekkel. Minden műfajt kipróbálhattam, jó iskolának bizonyult az ott eltöltött néhány év. Mérföldkőnek nevezném a pályafutásomban. Mindenki segített mindenkinek, ez manapság már nem divat. — Mégis eljöttél... — Úgy éreztem, hogy megfagyott körülöttem a levegő. De ennek a szakításnak is érdekes története van. — Nem leptél meg... — Kiállítást szerveztek nekem Elalason, az akkori Gózon István Művelődési Központban. A szegedi tévénél működött az úgynevezett 300 forintos ödetdíj, amit az kapott meg, aki valami újszerűvel előáll. Én bedobtam — csak viccből — a kiállításomat, mint témát, és rögtön ráharapott a szerkesztő. — Ez eddig abszolút pozitív. — Valóban, de többen elkezdtek rám fújni, hogy minek kell ebből anyagot forgatni. Ráadásul az az operatőr volt kijelölve, akinek én a sameszé voltam. O nem akart jönni, így Balogh Laci jött. Mellesleg ő most ellenzéki politikus a Parlamentben. Szóval lement az anyag a Délalföldi Krónikában, és ezután éreztem ezt a bizonyos fagyos hangulatot. Eljöttem. — Végül nem jártál rosszul... — Pesten voltam, amikor régi kollégákkal összefutva hallottam, hogy operatőröket keresnek a nagy tévéhez. Bementem Lukács Lóránthoz, az operatőri osztály vezetőjéhez, aki felvett. — Termékeny időszak következett. — Megnyíltak azok a kapuk, amiket mindig szerettem volna ádépni. Dolgozhattam Antal Imrével, Kudlik Júliával, rengeteg élő adás, felvétel, koncertek, sportközvetítések, kitelepülések. Egyszer még Sugár Ágit is megríkattam... — Nem vetted feli — Á, ettől prózaibb oka volt. Egy hárommondatos felkonfot a 15. alkalommal sem tudott elmondani. Erre jegyeztem meg én, ez olyan, mintha félkezű és vak lenne az operatőr. Meghallotta, kirohant. Azóta is, ha találkozunk, nagyot köszön nekem. Tudja, hogy igazam volt. — Fehér kócsagok... — Tévéfilm, én voltam a kameramann. Rékasi Károly, Rajhona Ádám, Trokán Péter és Balogh Erika volt a főszereplő. Nagyon szép munka volt, és az első komoly feladatot jelentette számomra. 123
