Szakál Aurél (szerk.): Balotától Balotaszállásig - Thorma János Múzeum könyvei 21. (Kiskunhalas, 2006)
Balotai emberek - Ficsór Gyula: Balotaszállási emlékezés
a kövesút felé laktak, vagy ahogy mi gyerekek neveztük a „miút”. Csáki bácsi olyan volt, mint egy családtag, aki ellátta szüléimét tanáccsal is. Csáki bácsi felvette a baptista vallást és most Kiskunhalason a baptista temetőben nyugszik. Mindig megállók a sírja mellett, amikor ott járunk és hullajtok egy pár könnyet áldott sírjára és emlékére. Szüleim mindig hittek a gyermekeik taníttatásában, mivel nekik erre nem volt lehetőségük, annak ellenére, hogy a 6 elemit mindketten kiváló osztályzatokkal végezték. Abban az időben a szüléimét és a nagyszülőket a baptista keresztényi hit erősítette meg és a földművelés foglalta el mindennapi életüket. A tanyasi gyerekeknek (mindig fiút értettek alatta) a földön kellett dolgozni, a lányok pedig kellettek a konyhába vagy a szőlőkötözéshez és kaccsoláshoz. Ha akkor megboldogult nagyszüleiül tudták volna milyen nagy problémát fog majd ez a föld okozni gyermekeiknek és unokáiknak az 50-es években, lehet, hogy nem küzdöttek és spóroltak volna annyira! De mint mondják, ha az ember tudná, hogy elesik, leülne. Ha már a tanulásról beszélek, soha nem felejtem el Várnai Magdolna nevét, aki a 4-ik elemiben tanított az akkor még álló szép alsószállási iskolában. O egy földönjáró szőke angyal volt: az első tanítóm, aki nem pacsival és körmössel tartotta a rendet, hanem szép szóval. Nem tudom, ki emlékszik még rá rajtam kívül? Különösen a fogalmazást szerettem. Várnai Magdolna bátorított bennünket, hogy írjunk otthonunkról, a környezetünkről és magunkról. Jó jegyeket kaptam tőle. 1946 tavaszán édesapám beszélt a Szilády Áron Gimnázium Gulyás Sándor nevezetű igazgatójával, aki azt tanácsolta neki, hogy ne a gimnáziumba menjen a Gyula, hanem polgáriba. Már akkor is érthetetlen volt nekem, hogy miért polgáriba és miért nem gimnáziumba mehettem? Ez talán azért volt, mert az igazgató úgy érezte, hogy a 6 iskolás elemit végzett szülők gyermekének az is előrehaladás, ha a 4 éves polgáriba megy. Vagy lehet, hogy volt már tapasztalata tanyáról jövő iskolásokkal, akik nem voltak felkészülve a 8 osztályos gimnázium első osztályára a négy elemi után. A határozat az lett, hogy a 10 éves Gyula gyerek 1946 őszén ott lakik majd a Maróthyéknál, a baptista prédikátoréknál Halason, és majd onnan megy a polgári első osztályába. Míg a tanyai iskolában jeles diák voltam, bezzeg a polgári feladta a leckét. Ami legjobban fájt, az az volt, hogy a kedvenc tárgyamat, a fogalmazást a polgáriban csak piros tintajavítás tömegével jutalmazták. Többet írt az öreg Sós tanámé piros tintával, mint én a feketével. A polgáriba az volt a szokás, hogy a gyereknek nem mondták meg milyen jegyet kap egy bizonyos írt munkára vagy feleletre. A jegyeket beírták az osztálykönyvbe, mialatt ágaskodva és nyakakat nyújtva a tanár kezének mozgásából igyekeztünk kitalálni milyen jegyet kaptunk. Az egész osztály részt vett ebben a vállalkozásban addig a milli másodpercig, míg a tanár fel nem nézett. A gyerek és a szülei csak a félévi vagy évvégi bizonyítványosztásnál tudták meg, hogy elhúzták-e a gyereket vagy nem. Bukás esetén aztán jött a hadd el had. A rajz még ennél is rettenetesebb volt. Csíkszentimrei tanár úr (vagy Csikszi, ahogy a háta mögött neveztük) elvárta, hogy szabad kézből köröket rajzoljunk rajzpapírra, amit rajzszöggel erősítettünk a rajztáblára. Be kell ismerni, hogy tanyán nem volt rajz. Az én köreim inkább krumplira hasonlítottak, mint körre. Szégyen ide, szégyen oda, a földhöz szokott kis kezeim pedig elég sok maszatot hagytak a szép fehér rajzpapíron. Persze amikor Csikszi nem látta, előkaptam az erre a célra hozott bokszos skatulya fedelét és lett mindjárt szabályos kör, esetleg túl szabályos is (persze a körzőt meg egyáltalán nem lehetett használni, mert 307
