Szakál Aurél (szerk.): Balotától Balotaszállásig - Thorma János Múzeum könyvei 21. (Kiskunhalas, 2006)
Balota a kezdetektől a 20. század közepéig - Száraz Csilla: Balota története a kezdetektől a késő középkorig
Balotaszállás településtörténete a régészeti leletek alapján Balotaszállás területe nem bővelkedett leletanyagban, részben az egy tagban felszántott részek viszonylag kicsiny volta, másrészt a futóhomok miatt, ami szél átfüvások idején vastagon befedte a frissen szántott területeket, korlátozva ezzel a megfigyelési lehetőségeket. A terület bejárása azonban mégsem volt eredménytelen. A korábban talált leletek csak az adott régészeti korszakot reprezentálták, míg a szisz- tematikus bejárás, a lelőhelyek térképre vetítése fontos településtörténeti tanúsággal szolgált. Az őskori népek nevét nem ismerjük, ezért jellegzetes edényeikről, leletanyaguk első, vagy jelentős előfordulási helyéről nevezik el őket a régészek. A legkorábbi leletek a neolitikum (újkőkor, ie. 4000-2500) idejéből valóak. Az újkőkort megelőző őskőkorban a jégkorszak mostoha természeti viszonyai nagy területeken csak kisebb embercsoportok megélhetését tették lehetővé. A középső kőkor idején azonban fokozatosan a maihoz hasonlóvá vált az éghajlat, a növény- és állatvilág. Az újkőkorban így megtörténhetett a gyűjtögetésről az élelemtermelésre való áttérés, amit neolitikus forradalomnak is hívunk. Ebben a korszakban jött létre a mai típusú életmód: lehetővé vált az időjárástól független, tartós letelepedés, kialakult a termelő gazdálkodás. A legelső földműves közösségek Kisázsia, Mezopotámia termékeny területén alakultak, és hatásuk innen sugárzott ki és jutott el a Dél-Balkánon keresztül a Kárpát-medencébe is. Bács-Kiskun megye ezen területének újkőkori benépesülése még fehér folt a régészek számára annak ellenére, hogy ekkor szinte az ország egész területén virágzó kultúrák, népek, népcsoportok éltek. Az újkőkor korai szakaszában a dunántúli és az alföldi vonaldíszes kerámia kultúrájának népességének területe közé esik, az egyelőre még ismeretlen, Duna-Tisza közének É-D-i középső sávja. Balotaszállás esetében is csak nagyobb régészeti korszakokon belül gondolkodhatunk. Nehezíti a helyzetet még az, hogy az ilyen leletek száma is igen kevés. Ennek oka a már említett természetföldrajzi adottságokban keresendő. A futóhomok, az állandóan átalakulóban lévő felszín eltakarhatta az őskori lelőhelyeket, megtalálásukhoz szisztematikus ásatásokra lenne szükség. Balotaszállás határában még nem folyt őskori ásatás. Őskori, de konkrét kultúrához nem köthető az a kőbalta, amit a Balotaszállási Általános Iskola adományozott a halasi múzeumnak. Terepbejárásunk során a Szalai tanya környékén gyűjtöttünk még őskorinak meghatározható cserepeket. Az egyetlen lelet, ami konkrét népességhez köthető, a késő újkőkorra (talán a Tiszai-kultúra idejére) datálható, a Kőhalomtól KDK-re 300 méterre lokalizált lelőhelyen (9. lelőhely) talált barnás- sárga, simított nyaktöredék (1. tábla 4) is e korszak leletei közé sorolható. Itt kovapenge töredéke, és durva kidolgozású, 1. Őskori kőbalta-töredék. TJM 61.58.1. Wicker 2000. 22. kép 24
