Szakál Aurél (szerk.): Balotától Balotaszállásig - Thorma János Múzeum könyvei 21. (Kiskunhalas, 2006)
Balotaszállás 1952–2006 - Ö. Kovács József: Gazdasági és társadalmi átalakulás
az orosz csapatok közelednek Budapest felé, a Födi házaspár egymás között - mint később kiderült nem elég halkan, hiszen valaki feljelentette őket - kommentálta, aminek a következménye a feleség szerint az lett, hogy a következő napokban a férjét „megrángatták”. A kommunistaellenesség egyértelmű jelének vehetjük azt is, hogy az akkori hírek szerint a forradalom napjaiban az éppen szárkúpokban bujkáló, párthű Dudás Ferencet megverték. Arra a kérdésre, hogy 56 után mi volt a jellemző közösségi magatartás, visszaemlékezőm válasza a következő volt: „Senki nem mert szólni.” Az egyéni és a közösségi vereségtudatnak egyértelmű jele volt ez is. Az előbbiekben említett esetek ősjelenségek értelmezésünk szerint elsősorban az erőszakos pártállami beavatkozások egyedi, illusztratív példái, amelyek lépten-nyomon érzékeltetik azt, hogy az agresszió miatti félelemkeltés milyen módon hathatott. Ezek a tapasztalatok egyúttal érthetőbbé tehetik a későbbi, 1960-1961. évi tsz-szervezés ideje alatti viselkedés- formákat, amelyek a nyílt szembenállást érthetően kerülték. Selymes Ferencné ugyanakkor utalt az agitáló csoportok „finomabb” módszereire is, mint például arra, hogy az illető parasztgazdát mindaddig nagykabátba öltözve kényszerítették a kályha melletti tartózkodásra, míg nem írta alá a belépési nyilatkozatot. Balotaszálláson is alkalmazták a szokásos agitációs módszert: itt például a kelebiai tsz-szervezők jártak házról házra, míg a balotai válogatott gárda Kelebián agitált.111 A további helyi kutatás szempontjából fontos lenne a családtörténetek rendszeres kutatása. Ennek nem lehet akadálya az, hogy a kuláküldözés és tsz-szervezés idejének legidősebb nemzedéke már nagyrészt meghalt, hiszen az emlékezet feltárásában jelentősége van az akkori fiatalok mostani visszaemlékezésének is. Tehát azoknak a gyerek- és fiatalkori emlékképeknek és ismereteknek, amelyeket családi, rokonsági és szomszédsági körben hallhattak, s nyilván emlékezetükbe rejtettek. Ezt is szem előtt tartva beszélgettem az 1955-ben született Rádóczi Ferenccel, akinek születési helyzete, szüleinek az életmódja több szempontból is tipikusan „kiskunhalasi jelenségnek” minősíthető. A szintén kuláknak nyilvánított Rádóczi-család révén a háború előtti időkre is visszamenően 320 és 100 holdas birtokkal élte meg az 1945. évi földreformot. Ami ezután megmaradt, az később az állami gazdasághoz és a tsz-hez került. Például az apai ágon örökölt 30 holdas terület a tanya körül, és még más részek Alsószálláson. A kuláksorsot és üldözést így sem kerülhették el. A Rádócziak esetében eléggé általánosnak mondható az, hogy - egy 1931 -ben épült - mezővárosi, halasi házzal is rendelkeztek a Berzsenyi utcában. Kilakoltatás, birtokelvonás, rosszabb fekvésű csereingatlan, nyugdíjnélküliség, a „kulák” fiú kényszerű építőipari munkavállalása Budapesten és másutt, szezonmunka, éjjeliőrködés, - ezek az állomások nem csupán a Rádócziak XX. századi „paraszti” vesszőfuttatását jelezték, ismétlődő, tömeges jelenségekre ismerhetünk rá. Érdemes ebben arra is felfigyelni, hogy a gyakori pontatlan ismeretekkel szemben, a kuláküldözésnek még hosszú távú hatásai voltak, s maga a diszkrimináció folytatódott az 1960-as években is. így például a Rádóczi-család városi házába is pestinek mondott lakókat költöztettek, a tulajdonos család pedig a mosókonyhában húzta meg magát. Végül a tulajdonosoknak lelépési pénzt kellett fizetniük lakóiknak, hogy ismét birtokba vegyék tulajdonukat. 1956-ról kérdezve, Rádóczi Ferenc a helyi - a budapestieknek szánt - élelmiszer- és ruhagyűjtést említette meg, amit akkoriban például Tallér Kálmán is szervezett, aki hosszú ideig börtönbe került a megtorlások során. Feltételezhetjük, hogy mindez része 218
