Szakál Aurél (szerk.): Balotától Balotaszállásig - Thorma János Múzeum könyvei 21. (Kiskunhalas, 2006)
Balotaszállás 1952–2006 - Ö. Kovács József: Gazdasági és társadalmi átalakulás
[...] Nem értheti meg a tanuló az anyagot, ha nincsen jelen a magyarázatnál. És ezt a szülők csak nehezen értik meg. Sokan nem állnak azon a politikai színvonalon, hogy megértsék, mit mulasztanak, ha gyermekeiket elvonják az iskolától. Ellenségnek tekinti az iskolát, mert gyermekét otthon nem használhatja egész nap.”104 A szocialista programmal szembeni folyamatos közömbösségről, egyfajta „politikai” éretlenségről panaszkodnak az irányító pozíciókban lévők. Mint látható, idegen, érthetetlen kínálat volt ez az emberek nagy többsége számára. Különösképpen paradoxnak tűnik, hogy az utópikus program - nagyrészt színlelt - elutasítását sokszor éppen az iskolai ifjúságon kérték számon: „Nem volna azonban helyes, ha csak a végzett VIII. osztályos tanulókkal szaporodna a DISZ-tagok száma. [...] Ifjúságunk politikai fejlődése nem éri el a kívánt fokot. Meg magatartásában, munkájában nem válik ki pozitív irányban a DISZ-tag. Nem mutat nagy politikai fejlettségre, ha a tagság előbbre tartja egy kultúrműsor vagy egy sportverseny előkészítését, mint a politikai oktatást. [...] Gyakran előfordul, hogy a kultúrhelyiség csatatérnek tűnik, [...] Előfordul az is, hogy a tanköteles ifjúság is meg nem engedett magatartást tanúsít. Pl. a május 1-i ünnepélyen nyilvánosan dohányzik néhány, másik kettő tüntetőén sörözik. Előfordult az is, hogy az osztályban eltűnt egy és más. [...] Az utóbbi időben újra felütötte a fejét a tankötelesek esti mozilátogatása. [...] Sajnos nem merem egy tanulóra sem azt mondani, hogy az egész anyagot kifogástalanul tudja.” A sajátos történelmi örökség, tehertétel az iskoláztatási mutatókban az 1960-as évek elején is megőrizte alapvető vonásait. A tanulók átlageredménye 1960-ban 2,77, 1961-ben 2,95 volt. Ekkor is elkülönült a bel- és a külterület: 1961-ben az előbbi helyen a gyerekek 20%-a, a központban 15%-a megbukott. Ebben az időszakban sem tudtak megfelelni a differenciált oktatási követelményeknek, hiszen a beszámoló készítője 41-44-51 fős csoportokról írt, amelyek közül az utóbbi kettő eleve a korabeli hivatalos rendeletekkel szemben működhetett. 41 fős osztály esetén csak bontott csoportokban lehetett volna tanítani. A mulasztások arányát viszont jelentősen lecsökkentették, hiszen 1960-ban a belterületen nyolc, a külső helyeken tíz nap volt az átlagos hiányzás, az 1961-es statisztika szerint pedig már csak négy nap. Ebben az évben már nem volt lényeges különbség a kül- és belterületi megoszlásban.105 Az állami irányítás a gyerekek pályaválasztásában egész közvetlenül is érvényesült, bizonyos vonásokat megőrzött a korábbi időszak agitációs gyakorlatából, csak 1961 -ben ezt a befolyásolást már nem így nevezték. A helyi tanácsi végrehajtó bizottság arról is határozott, hogy a VB-elnökhelyettesnek el kell beszélgetnie a nyolcadik osztályosokkal, „hogy minél többen válasszák az ipari szakmát [...], de sajnos igen kevesen választották pályájuknak az ipari szakmát.” A többség a középiskolába ment. Rövid idézetünk is rávilágít a szocialista rendszer újabb paradox vonására, hogy az erőszakos kollektivizálás után a pártállam miképpen terelte a fiatalokat más foglalkozási, ez esetben ipari pályákra. Ez is kényszerű, de nyilván hivatalosan nem megfogalmazott beismerése az ekkori frusztrált agrárpolitikának. Egy másik szövegben persze arra ismerhetünk rá, hogy az ingyenmunkára továbbra is be kellett állítani a gyerekeket az agrárgazdaságban: „utasítottuk Poór János VB elnökhelyettest, hogy a Tsz-el- nökök bevonásával közösen keressék fel az erdőgazdaságot, hogy a Tsz-tagok gyermekeit a betakarítási munkálatokra engedje el az erdőgazdaság.”106 Sokszor megfogalmazódik az a kérdés, hogy a Rákosi-kor és az 1956, még inkább az 1962 utáni Kádár-kori hatalmi vezetés miképpen tudta elfogadtatni magát, hiszen a 214
