Szakál Aurél (szerk.): Balotától Balotaszállásig - Thorma János Múzeum könyvei 21. (Kiskunhalas, 2006)
Balota a kezdetektől a 20. század közepéig - Ozsváth Gábor: Tanyák Balotán
Juhász Antal 2005a. 95. alapján Tanyák Balotán Ozsváth Gábor Dániel Amennyiben egy mondatban szeretnénk összefoglalni a korábbi fejezet lényegét, azt mondhatjuk, hogy az építkezés különböző technikáinak fölelevenítésével a tanyai „fészekrakás” tárgyi kereteit mutattuk be. A továbbiakban lélekkel kívánjuk feltölteni ezen „agyagbábunkat”, hogy megelevenedjenek, és élettérré váljanak az élettelen falak. A táj, a környezet erőivel véd- és dacszövetségre lépő ember révén az épület otthonná, a puszta föld tanyává, a vadon élővilága hasznossá, a sívó homok éltető talajjá idomul. A Duna-Tisza közti homokhátság Isten alkotta világáról tudni kell, hogy nem köt bárkivel meggondolatlan szövetséget, csak olyannal, aki komolyan képes azt egy életre, sőt generációkra vállalni. E táj megérzi a hitszegöt, és elűzi hátáról, mint szél az ördögszekeret; akit viszont arra érdemesít, azt örökre magához láncolja nemzedékről nemzedékre. E kötődést így fogalmazták meg egy alsószállási tanyán: Eljüttem, pár szál füvet szedtem, ennek a szekrénynek a sarkára feltettem, s mikor idegondoltam, elővettem, néztem, hogy mikor a marhákat őriztem, ezt a füvet legeltettem...”1. Ez az egyenként és családonként megkötött szövetség változtatja — a térképeken egymástól távol eső szállásjelek láttán a szakirodalomban szórványtelepülésként aposztrofált - lakott földet községgé. A közös kötődés, a közös szövetséges emeli a kömyékbéli tanyákon élőket szomszéddá, földivé. A térbeli távolság ellenére odafi1. Halász Darabos Ferenc nagygazda balotai gazdasága, 1879. évi kataszteri térkép 239. szelvény 111
