Szakál Aurél (szerk.): Balotától Balotaszállásig - Thorma János Múzeum könyvei 21. (Kiskunhalas, 2006)
Balota a kezdetektől a 20. század közepéig - Száraz Csilla: Balota története a kezdetektől a késő középkorig
Régészeti kutatások Balota határában A balotai határ régiségeinek első gyűjtője Révész György (1800?-1874) halasi birtokos, egyháztanácsos és árvagyám volt, aki nagy magángyűjteménnyel is rendelkezett. Érdeme nemcsak az, hogy az akkoriban országszerte meginduló régészeti mozgalomhoz csatlakozva nagy hírű, 3379 darabból álló régiséggyűjteményt hozott létre, hanem az is, hogy az évtizedek során megszerzett tárgyakról feljegyzéseket készített. Gyűjteményét a begyűjtés sorrendjében pontosan lajstromozta. E több kötetet kitevő lajstromokban nemcsak a lelőhelyeket, hanem a tárgyak leírását, méreteit, korát is feljegyezte, s numizmatikai ismeretei illetve szakkönyvek alapján a szerzett régi pénzeket meg is határozta. Ez a típusú gyűjtőmunka a mai muzeológia alapja is. Sajnos feljegyzései a II. világháború után a másik nagy halasi régiséggyűjteménnyel a gimnáziumi régiségtárban őrzött tárgyakkal együtt elveszett. Mindössze egy harminc oldalas Nagy Czirok László - későbbi halasi múzeumigazgató- által kivonatolt, az egyes darabokat rajzokkal is szemléltető írás maradt meg.5 Ebből a kivonatból néhány adat, lelőhely megnevezés Balotára is vonatkozik. A régi lelőhelyek egy részét a Révész-féle leírásokból ismerjük Az első igazán jelentős lelet, ami Balotapuszta helymegjelöléssel 1893-ban került a Magyar Nemzeti Múzeumba a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumból a híres kun női sír volt (1. lelőhely). Az első régészeti feltárást a területen Szabó Kálmán végezte, aki 1937-ben folytatott ásatást a Kőhalmon. A lelőhelyen középkori templom és a hozzátartozó templomkörüli temető egy-egy részletét (42 sírt) tárta fel. Sajnos az ásatásról semmi bizonyosat nem tudunk, mert a dokumentáció a II. világháborúban elveszett. Időben a következő jelentős régészeti lelet a Balotaszállás-Felsőbalota lelőhelyen előkerült gazdag, magányos honfoglalás kori női sír volt, ahol később Dienes István hitelesítő ásatást is folytatott. A leletek igen hosszadalmas úton kerültek a múzeumba és sajnos sok darab elveszett. A pusztamérgesi határ közelében, a halasi református egyházközség papi jövedelmi birtokán, 1944 őszén bukkantak az igen gazdag női sírra. A sír mellékleteinek egy része végül 1954 júniusában a papcsalád jóvoltából jutott a halasi múzeumba. A lelőhelyen Nagy Czirok László, akkori halasi múzeumigazgató figyelmeztetésére, Méri István járt első ízben, még 1951-ben a Halas környéki régészeti terepbejárása során. A terepszemléről írott jelentésében már ekkor sürgette a jelentősnek látszó sír környékének azonnali átkutatását. E munkára mégis csak 1959-ben került sor, mikor Dienes István akadémiai célhitelkeretből megkezdte a lelőhelynek és környékének szisztematikus átvizsgálását, a lelőhely beazonosítását. így vált nyilvánvalóvá, hogy a leleteket 1944-ben Balotapuszta 78. helyrajzi számú területén, Ritt István és Boldizsár András földjének mezsgyéjén találták egy környezetéből kiemelkedő dombháton.6 Dienes István utánajárt a korábbi eseményeknek és az akkor még élő emberek elbeszéléseiből rekonstruálta a leletek addigi történetét. A leletet 1944 szeptemberében szántáskor találta Banga György urasági cseléd. Az előkerült „sárga szalagok” hírére több cseléd is odasereglett és vitt haza belőle. A cselédek ezután jelentést tettek Balázs Istvánnak (Ván Benjamin református lelkész unokaöccse, feleségével lakik ekkor a papi tanyán), aki felismerve a leletek értékét a tárgyakat összegyűjtötte. Természetesen a leletegyüttesből, mint az Dienes István későbbi kutatásaiból kiderül, jó néhány ember egy-egy tárgyat emlékül elrakott magának. Még ek
