Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 2. - Thorma János Múzeum könyvei 18. (Kiskunhalas, 2004)
Művészet - Sümegi György: A Duna-Tisza köze rajzi topográfiájából. Bodor Miklós képei
436 Sümegi György Kiskunhalas, 2001.) egy és ugyanazon alkotónak, Bodor Miklósnak (Nagykörű, 1925-) szentelték. A kiskunhalasi múzeum az utóbbi években több színvonalas kiállítással és konferenciával, kiadvánnyal (Thorma Jánosról, Szebényi Imréről stb.) hívta föl magára az országos szakmai figyelmet. Bodor eddigi rajzolói munkássága teljes körű, monografikus igényű földolgozásával az érintett terület művészettörténete gazdagodott egy új fejezettel, ráadásul - Szűcs Károly adekvát megfogalmazásában — Bodor műveinek a világával, amely „modem, amennyiben módszere technikai és konstruktív, ugyanakkor népi, amennyiben szimbolikus tartalmak megjelenítésére törekvő. Művészeti technikája egyszerre kézműves és gesztusszerű, gondolkodása egyidejűleg szimbolikus és meditativ, stílusa absztrakt és omamentális. A modemitás és a népi világ ábrázolási konvenciórendszerét és szellemiségét párosítja”. Bodor Miklós, Duna-Tisza közén fogant rajzait retrospektiven is bemutató kiállítása (Thorma Múzeum, 2001.06.08-07.07.) előtt számomra így foglalta össze - művészettörténeti példákra is utalva - rajztechnikája genezisét: „a tiszta, egyvonalas grafika kialakításában az előkép Vajda Lajos volt. Az ő vonalas rajzai 1934-37-ig készültek. Ezekből [...] harmónia, rácsodálkozás, életigenlés tükröződik. 1938-tól a rajzai egyre inkább drámaivá válnak. Az 1940-ben készültek, de különösen az utolsók: teljesen végzetesek. Ezek igazolják a teljes kilátástalanságot, a bezártságot, a szorongatott helyzetet. Én ezekre is rácsodálkoztam, de mivel alkatomnál fogva derűvel csodálkoztam a világra, ezért merítettem az 1936-37-es években készült Vajda rajzokból”. A tiszta, lendületes, árnyalatok nélkül, tónusértékek mellőzésével használt, szinte monokrom vonalművészetnek is kisszámú alkotói körébe (Vajda mellé legelőbbként Szalay Lajost említhetjük) került Bodor. Ráadásul úgy, hogy szánnazásával, de lakhelyeinek váltakozásaival is jászkunságinak mondható. A 20. század második felében megismételte a Jászságból Kiskunságba megtelepedettek (redemptio, redemptusok) életívét. Úgy volt otthon benne, hogy művészete természetes fogantató közegének is ezt (és csak ezt!) tekinthetjük. „A lehető legjobb terep volt a Homokhátság a maga állandó ragyogásával. A homokkristályok szórt fénye, fényvisszaverődése lágyítja az árnyékot, a sötétet, és valósággal egybeönti a formákat”. Ezt elképzelhetjük így is: a rajzoló (Bodor) áll a fényittas, szemkápráztató homokvilágban. Hunyorog. Egybeöntött tájat (mindenséget) lát, de a valóság, a horizont, egy-egy fixált részlet fölött lebegni, mozogni, forogni kezd egy kútkáva/asszonyarc/növényi részlet. Bármi, a rajzoló világából. A fixált és a megmozduló közti feszültség (képi és formai) adja a Bodor rajzok szürrea- lisztikus lényegét. Ugyanis az ő alkotói metódusa szürrealisztikus, amennyiben topografikusan a jászkunsághoz, a Duna-Tisza közi nagytájhoz köthető (táj-, falu-, városrészlet) motívumok fölé emel arcokat, növényeket, használati eszközöket, gyakorta meglepő kompozíciós elemeket, lebegő fragmentumokat. Mindez csak úgy lehetséges, hogy a legkisebb részletet is rögzíti, s a rejtett összefüggéseket is képes művek létrejöttét segítő vizuális tapasztalattá érlelni. „A fő motívumom, a kék szamárkenyér pedig úgy került a látómezőmbe, hogy kint Bugacon ezeket a növényeket az ostorral hajtott rohanó állatok mindig kikerülték. [...] Rájöttem, hogy ezek a bugák a lehető legtökéletesebben tudják hasznosítani a Napból jövő és a kvarckristályok által szórt fényt. [...] Ezt csak tökéletes szerkezetükkel tudják elérni. Féléves munkával sikerült a szerkesztését megoldanom”. A bókoló bogáncs, a kék szamárkenyér, Petőfi kunsági lak-helyszínei, ott született verseinek keletkezési közege, házak, udvarok, fakapus mezőváros-részek, fejfák, zárak és haranglábak, kiskunsági madonnák, út menti keresztek, jászsági Vendelinusok és Fájdalmas Krisztusok mind-mind Bodor jászkunsági rajzolt topográfiájának egy-egy általa érvényessé tett, ő maga teremtette művészi fejezete.
