Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 2. - Thorma János Múzeum könyvei 18. (Kiskunhalas, 2004)
Művészet - Sümegi György: Damkó József: Búsuló kuruc, 1904
426 Sümegi György seihez a leginkább közelállót választotta szobrász-ismerősei közül Nagy Mór polgármester a fontos köztéri föladat megoldására. Az 1900-as évek eleje a hazai emlékmű-szobrászat első nagy korszaka, a Kossuth-szobrok létesítésének legfőbb ideje, a halasihoz hasonló (helyi vagy országos) gyűjtéses szoborállítási gyakorlat szerint. Ekkor nagy szoborpályázatok (a kolozsvári Mátyás-, a budapesti Vörösmarty-, Kossuth-szobor, Erzsébet-emlék stb.) pályázatok zajlottak, általában elhúzódó döntésekkel, nem egyszer több fordulóval, megismételt pályázatokkal. Két példa csupán: a kecskeméti Kossuth-szobor létesítéséről Kossuth halálakor döntöttek, ám a szobrot csak 1906-ban sikerült fölállítani. A fővárosban Kossuth halála után országos szoborbizottság alakult, ám csak 1903-ban írták ki a pályázatot, 1908-ban megismételték, és csupán 1927 őszére készült el a Horvay-féle emlékmű.5 Ha már a legerősebb szobor-állító erőnél, a hazafiságnál, a szabadságszeretetnél, a Kos- suth-kultusznál tartunk, talán érdemes meg-említeni, hogy Kossuth születésének 100. évfordulója évében, 1902-ben 11 szobrot állítottak köztérre az országban Kossuth emlékének. Ebből a munkából Damkó is kivette a részét: bronz Kossuth-mellszobrát Csongrádon (1899. szept. 24.), majd évtizedekkel később (1961) ugyancsak Kossuth-mellszobrát Torinóban állították föl.6 Összefoglalva kiemelhetjük azt, hogy „a millenniumtól az első világháborúig tártó korszakban az ország legtöbb emlékműve Kossuth Lajos megörökítését szolgálta”.7 Vagyis olyan korszakból vesszük az analógiákat, amelyben a nemzeti irodalom és történelem eseményeinek, alakjainak (1848/49, Bem, Kossuth, Rákóczy, Vörösmarty stb.) köztéri szoborban, emlékművekben való megörökítése a polgárok önzetlen adakozásából, nemzeti lelkesedéssel létesített köz-emlékművek legfőbb korszaka volt. Lehet így is mondani: az emlékműszobrászat fénykora, nagy időszaka olyan periódus, amelyet a historizmus szobrászata, de legfőképpen a millenniumi nagyarányú művészet-fejlődés előlegezett meg, készített elő. A korszak köztéri plasztikáiból legelsősorban Fadrusz János monumentális, városszimbólummá nemesedett Mátyásszobra, Ligeti Miklós városligeti Anonymusa emelkedik ki kifejezett tartalma, művészi kvalitása miatt. A korszakban a művészeti intézmények, művészeti egyesületek fixálódásával már kialakul a szoborbizottságok, építési szakzsűrik praxisa, s ezzel az elhúzódó pályázatok keserves kompromisszumai is megalapozódnak. És természetesen hamarosan megjelent a művészek soraiban leselkedő féltékenység, érdemek nélküli előnyszerzés, közhelyes munkák piedesztálra helyezése, a köztéri emlékműszobrászat darabjai zömének rutinírozott megjelenítése, ábrázolási közhelyek ismételgetése. Joggal jegyezte föl Lyka Károly, művészetünk hű krónikása, hogy emlékműszobrászatunk ezidőtt válságba került, éppen a formák öncélú ismételgetése, túlzó teatralitásba merevedett semmitmondó gesztusaik vagy éppen az arcok kifejezéstelensége miatt. Harmadszor és utolsó pásztázásképpen: hol jelölhető ki a halasi szobor helye Damkó oeuvre-jében, életművében. Ehhez az életmű első szakaszát, első felét kell tüzetesebben szemügyre vennünk. A székelyföldi származású családból való Damkó a felvidéki, Nyitra megyei Németprónán született (1872) iparos szülőktől. Budapesten az Iparművészeti Iskolában id. Mátrai Lajos, Loránffy Antal tanítványa, majd hat éven át a Stróbl-mesteriskola növendéke; s tanult Párizsban, a Julien Akadémián. 1894-ben második díjat nyert Steiner Ármin és Ferenc ércárú-gyárosok millenáris emlékérem-pályázatán. Az 1890-es években épülethez kapcsolódó dekoratív szobrászatban is dolgozott: az Országház, a budai királyi palota,8 majd a Mezőgazdasági Múzeum és a Belvárosi Takarékpénztár díszítésén. A historizmusban kedvelt portré műfajban is dolgozott. Sajátos megjelenési formája ennek a „nemzeti pantheon” gondolata, amelynek legpopulárisabb sávja egy 1897-es hirdetés, ez9 darabonként 25-35 forintért ajánlja a lakásokba a nemzet nagyjainak 28-30 cm-es sokszorosított bronz mellszobrát.10 Ferenc Józsefet, Erzsébet királynét, József nádort, Széchenyi Istvánt Stróbl Alajostól; Deák
