Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 2. - Thorma János Múzeum könyvei 18. (Kiskunhalas, 2004)
Néprajz - Káposzta Lajos ifj.: Csettegő. Miért éppen Soltvadkerten?
412 ifj. Káposzta Lajos a homokon. A környező országokból és hazánk különböző tájairól érkeztek ide vállalkozó kedvű emberek. Ahány etnikum és népcsoport, annyi nyelv, vallás, szokás, tapasztalat, értékrend, karakter, vagyis annyi kultúra. Ezek az emberek keveredtek itt a legkülönbözőbb arányok szerint, de mondhatni, szerencsésen. A bezárkózott kis falvak belterjessége - néhány tudott esettől eltekintve, amikor a birtok egysége miatt unokatestvérek kértek és kaptak házassági engedélyt - nem volt jellemző. Nemzetiségüket hosszabb ideig a németek és a szlovákok őrizték meg a magyarok mellett. Az asszimilálódás azonban szinte példa nélküli gördülékeny- séggel ment végbe, köszönhetően a vegyes lakosságnak, a vasútnak (1882 óta) és a lelkészek intézkedéseinek. 1926-ban például egyesült a két evangélikus egyház2, a német és a szlovákmagyar. 1945-ben német származása miatt senkit sem telepítettek ki. Mint Erdei Ferenc írja a harmincas években: „Fiatal magyarok ezek, de nemcsak az etnikum fiatal, amely itt össze- kovácsolódott, hanem az energia is. Életkedv, munka és szaporodás mindenütt.”3 Az itt élők vállalkozó kedvét Erdei is kiemeli. Már 1872-ben vevőtársaságot alakítottak a földesúri földek megváltására, aminek mindenki tagja lehetett, akár gazdag volt, akár zsellér.4 Az ezzel járó kölcsönfelvétel nagy nehézséget jelentett mindenkinek, de a vállalkozást végül siker koronázta. Ebben a közös kezdeményezésben, ami meghatározta a falu későbbi jövőjét is, mivel ezen a területen (Csábor-bőszéri puszta) magasabb aranykorona értékű földekről volt szó, ott volt a közösség támogató ereje és az egyén szorgalma egyaránt. A lakosság demokratikus és racionális gondolkodása évtizedekkel megelőzte korát. A szőlő értéke a 19. század végén a nagy filoxéra járvány idején különösen felértékelődött, mivel a homoki ültetvények a hegyvidékivel ellentétben éppen a talaj szerkezete miatt nem károsodtak. A zavartalan gazdasági fejlődésnek az 50-es évek tsz-esítése vetett véget. A hozzánemértő vezetők kudarca a nagyon érzékeny homoki szőlők és gyümölcsösök esetében előre megjósolható volt. A nagyüzemi termelés ott, ahol az ültetvények napi gondozást igényelnek, nem valósítható meg. A kommunista formák bevezetésével a középkor óta virágzó és világhírű magyar bortermelést tették tönkre, melyből a soltvadkerti és néhány hasonlóan szerencsés településé csak azért menekült meg, mert 1960-ban a Tsz mellett - felsőbb utasításra - szakszövetkezeteket hoztak létre, ebben a községben szám szerint ötöt, melyek később kettőbe olvadtak össze. Ezekben - kísérletképpen - a szövetkezeti és a magán kistermelői modellt ötvözve egy olyan termelő egységet hoztak létre, melyben a tagság nem vertikális viszonyban, azaz alá-fölérendeltségben, hanem horizontálisan, azaz vállalkozói viszonyban áll a fővállalkozóval, a szövetkezettel. Kimondható a tény, hogy amíg az ország túlnyomó részében 1950 után megszüntették vagy háttérbe szorították az egyéni vállalkozói szemléletet, Solt- vadkerten - ha más keretek között és részben korlátozva is - viszonylag tovább élhetett ez a mentalitás. 1986-ban a lakosság száma 7.600 fő, a község5 földterületének 51,8 százaléka tartozott a háztáji, tagi, kisegítő és egyéni gazdaságokhoz, s ebből 46,1 százalék volt szakszövetkezeti tagi gazdaság. Egy kissé nagyobb, másik Bács-Kiskun megyei településen, Tiszakécskén (11.600 lakos) a háztáji ill. egyéni földek aránya csupán 16,3 százalék volt.6 Az aktív keresők megoszlása 1991 -ben a következőképpen nézett ki a két vizsgált településen: Soltvadkerten 3277 keresőből 650 (20 %) az iparban, 1697 (53 %) a mezőgazdaságban dolgozott. Tiszakécskén 5203 keresőből 2335 (45 %) az iparban, 1207 (23 %) a mezőgazdaságban dolgozott, míg a többi, nem jelölt hányad a szolgáltatásban, a művelődésben és a kereskedelemben kereste kenyerét.7 Soltvadkerten a magántulajdon széles társadalmi körben történő megmaradása illetve megléte azt eredményezte, hogy az önálló kezdeményezés, a kisvállalkozás és a „maszekolás” hagyománya, gyakorlata megmaradt. Sokan mellékkeresetként megtartották a szőlőt, ahol hétvégén dolgozott a család a főállás mellett. A mai napig tartó (kapitalista?) folyamat egyik legmarkánsabb „történelmi” eleme az utakon számtalan variációban látható csettegő.
