Koszta Sándor: Keceli regélő - Thorma János Múzeum könyvei 16. (Kecel-Kiskunhalas, 2004)

Tartalom

megnősült, házasságából János nevű fia született, aki szintén a kékfestő mesterséget választotta és házassága után Kisteleken telepedett le, haláláig önálló kékfestő mesterként működött. Közben férjem édesapja megözvegyült, újranősült és második házaságóból született férjem 1925-ben Kiskunhalason. O is vonzódott e szép szakma iránt és folytatta a családi hagyományt. 1938-ban Kiskunfélegyházán ipari tanuló, 1940 után édesapja műhelyében dolgozott. 1947-ben megnősült, felesége Suba Mária, aki 1928-ban született Kiskunhalason.

A magyarországi kékfestő mesterek még a 20. század elején az indigóval festett anyagokat készítettek, közöttük férjem édesapja is. Az 1930-as években külföldön kezdték alkalmazni az indantrén - azaz világoskék - festést, mely gyorsabb, technikailag és kémiailag korszerűbb eljárás, anyaga színtartósabb, mosásállóbb, világoskék alapszínű volt. Ezt a módszert tanulta Perényi Rezső kiskunfélegyházi mesternél, igen nagy árért. A háború utáni években hosszú ideig az üzletekben nem lehetett jó minőségű alapanyagot (sifont, angint) beszerezni. Kecel és a környék asszonyai az otthon lévő új vagy használt anyagaikat hozták el és mi azokat festettük meg. Kecel és környéke népei igen szerették a kékfestő anyagokat. Viselték templomba ünneplőnek, de a ház körül vagy a földeken egyaránt.

Később az üzletekben ismét megjelent a jóminőségű alapanyag és akkor elkezdtünk vásárra és piacra dolgozni, ami bizony elég fárasztó volt, mivel az elkészített terméket lovaskocsival kellett a közelebbi-távolabbi vásárokra elfuvarozni. Szívesen tettük, mert a környék asszonyai igen meg voltak elégedve a férjem munkáival. A szép világos színe miatt el is nevezték keceli kéknek az anyagainkat.A keceliek kiváltképpen szerették a kékfestő anyagokat; az 1960-as években a keceli mennyasszonyok öthat öltözet kékfestett ruhát is kaptak ajándékba. Az 1970-es években már kezdett hanyatlani a kereslet, a megváltozott életforma nem kedvezett a bőruhás viseletnek; átöltöztek szűk, ipari ruhákba. Az 1980-as években a nagyobb városokban és külföldön, főleg Németországban, egyre többen fedezték fel a kékfestett anyag szépségét; nemcsak ruhaanyagnak, hanem lakásdísznek - asztalterítőnek, díszpámának, függönynek - kezdték használni. A kékfestő anyag elkészítése igen munkaigényes, nagy szaktudást, odafigyelést kívánó munka. Nemcsak világoskék alapon fehér mintával készült anyagokat készített a férjem, hanem színes mintákat is kék-fehér, sárga-zöld, vagy csak kék, vagy csak zöld kivitelben. Ezzel az eljárással készített anyagokat a szállásbeli asszonyok és az idősebbek viselték. A kékfestő eljárás röviden a következő képpen zajlik: a jó minőségű sifont vagy angint alaposan ki kell főzni nagy üstökben, majd több vízből nagy kádakban kiöblíteni és fölhordani az udvaron felállított magas szárítókra száradni. A száradás után következik a mintázás, ami vagy kézzel-duccal történt asztalon vagy perotin gépen. A minta lefedésére nem méhviaszkot használtak, mint a batikosok, hanem mészből, budaiföldből és vegyszerekből állította össze a kékfestő mester. A keverést mindig titokzatosság övezte. Lényegében a dúcokat vagy a perotin gép mintáit ezzel a keverékkel kenték be. Lényeges követelmény volt a gyors száradás és a vízben való oldódás. Ezt követte a festés, az indigóval hidegen való festés, ezt hívták sötét festésnek vagy indigó kéknek. Az indantrén, a világoskék alapú, festőanyag készítés nagyjából megegyezett az indigóéval, csak azt forrón és más fajta vegyszerekkel kellett készíteni. Utána követke189