Koszta Sándor: Keceli regélő - Thorma János Múzeum könyvei 16. (Kecel-Kiskunhalas, 2004)

Tartalom

export termelésbe. 1974-ben egy francia cégnek 26 ezer db „Nikol” széket gyártottak. 1976-ban a holland dr. Groot cég 6 ezer db bárszéket rendelt. A Borika garnitúrából pedig a svájci Corbat cégnek szállítottak.

A többi részlegről szó sem esik; bravúros retorikával pótolja a beszámolót: „csak ablakot nyitottunk arra a szorgos, sokrétű tevékenységre, amely az öreg falak között folyik. Pillanat képet készítettünk csupán, de úgy véljük ezek is érzékeltetik a keceli emberek szorgalmát és rátermettségét, amely negyedszázad alatt nem művelt csodákat, henem mindenkor becsületes munkát és a szövetkezethez hűséget eredményezte.”

Viszont értékelendő, hogy fényképes tablón emlékeznek meg 24 tagúkról, akik az évfordulót már nem érték meg.

Kedves színfoltja a beszámolónak néhány szövetkezeti tag személyes, meleg vallomása. Sárosdi Imre szabó, az alapítás történetére és a kezdetekre emlékezik, Lajkó György szabó a nehéz életéről vall: hadifogságból hazatérve éjjel-nappal kellett dolgoznia, súlyos beteg kisfiáról kellett gondoskodnia, aki gyermekbénulás következtében mozgássérültté vált. Mi volt a legváratlanabb esemény az életében? kérdésre így válaszolt: Mikor szabómester létemre betonhordókat kellett gyártanom. És a legszebb emléke? talán mikor a szövetkezet Hévízre küldött jutalomból üdülni. Szentgyörgyi Sándor, az örök jó humorú papucsos, elmondja, hogyan lett a papucskészítőből neonos. Tusori Tibomé Filus Mária volt a keceli szövetkezet első női dolgozója. Az általános iskolapadjaiból azonnal belépett a szövetkezetbe, hol afféle „fregoli ember” volt: anyagot könyvelt, bért számfejtett, SZTK (betegbiztosítási) ügyeket intézett, pénztáros, majd a könyvelési csoport vezetője. A jó kedélyű nőbizottsági elnököt az évek során tragédiák is meglátogatták: fiatalon elhunyt a férje, a bátyja tragikus balesete után magához vette a négy árvát. „Csak úgy tudtam talpra állni, hogy kiléptem a tragédiák árnyékából és még többet dolgoztam, hogy a munka enyhítse a bánatot, a szomorúságot és a gondokat. Vajon csinálhattam volna másként?”

Szrenkó János 1949-ben lett cipészsegéd, 1954-től a KTSZ anyagkönyvelője, raktárosa, raktárvezetője. 1976-ban 4 millió forint értékű volt a raktárkészlet. Sok gondot okozott a szövetkezeti tulajdon védelme a zilált raktározási viszonyok miatt. Dulinofka György kovács, aki a „ruszki kovácsnál” tanulta a vasak formázását, 1955 óta tagja a szövetkezetnek, elmondja, hogy a nevét lengyel nagyapjától örökölte. Felidézi a közös szórakozásokat, a 200-ik kocsi elkészítésének megünneplését, aztán a Szovjetunióbeli jutalom utat. De gondjait sem hallgatja el: „hónapok óta nyugtalanít betegségem. Gyerekkorom óta cseng fülemben az üllő és a kalapács zenéje, s most csend vesz körül. Nem tudok a vasak nélkül élni.” Hugyi Mihály asztalos iparitanuló kora óta dogozik a szövetkezetben. A szorgalmas és tehetséges iparitanulóból csoport- vezető lett: bútorokat, bárszékeket, bárpultokat készítenek exportra. Palkovics István kovács, aki 1960 óta tagja a szövetkezetnek. Akkoriban indult a talicska- és a lovaskocsi-gyártás, a szövetkezetnek szüksége volt a hét ügyes kezű kovácsra. Fontos termékük volt még a talajgyalu, amit a rizsföldeken használtak. Hosszú volt az út, míg a cselédgyerekből a szövetkezet megbecsült vezetőségi tagja lett. Büszke, hogy gyermekeit tanult, dolgozó emberekké nevelte: léánya a szövetkezet személyzetise, a fia KISZ bizottsági titkár. Skropkó Tivadar kovács 1958-ban lépett a szövetkezet szolgálatába. A KTSZ vezetősége műszaki vezetői tanfolyamra küldte, s annak elvégzése után, har135