Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)
Sorba jöttek aztán a nagy rohanások, Mind széjjel szakadtunk, mert voltunk subások. A végén így szólott kapitányainkhoz: Urak! Én nem szoktam félni ellenségtől, De most megvallom, én félek e seregtől! Mert ha katonáink közé keverednek, Vége talál lenni miattuk a rendnek... Mit várjak, mondják meg ily paraszt seregtől, Amelynek puskája, de még dobja sincsen? Jobb lesz velük, urak még most visszamenni, Mind őket tétlenül itten szenvedtetni. Hisz a katonáim edzettebb emberek, Kik a strázsán állnak, mégis dideregnek! Olyan ellenséget kell ezekre bízni, Amely vért szív nyáron, mégse bír meghízni! Mosolyogva mondta: Értem a szúnyogot! Nem is fogyasztjuk itt rájuk a lérungot! Ily vitézek nélkül nem szükes e haza, Még most nincsen híjjuk, elmehetnek haza! Azzal kezet fogott a vezéreinkkel, Hintájába lépett, szólt: Isten önökkel! Jobban örült hadunk az engedelemnek, Mint akármely dicső, örökös szép hírnek. Nem hallgattak többé a vezénylő szóra Hanem mind készen lett visszaindulóra. Kocsikon, de sokan csak gyalogsorban Giládig jöttek. Ott Várdai kapitány nagyapámmal egy gazdag svábnál éjjeleztek, s ott nagy vendégséget rendeztek, miután a gazdát és családját kardélre hányással megfenyegették. Kirántotta kardját (Várdai), s emelte vágásra, Mondván, gondod legyen tüstént vacsorára! Főzni kényszerítsd mindjárt lányaidat, Mert ha nem, levágom azt a nagy orrodat! Csorba is közel volt hozzánk kovártélyba, Meghívtam, jöjjenek mihozzánk a bálba. Nagysokára érkeztek haza, többnyire szétszórva és gyalogszerrel. A lefagyott orrok és fülek sokáig jelezték hősi cselekményeiket. Alsó Bácskában azonban még nagy bajok voltak, ezért Halason újabb őrsereget toboroztak. Gózon erről így versel tovább (Márciusban a sereg a Ferenc csatornáig jutott): 37
