Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)
meg estéken, más „kibeszéléses" budárkodó emberek is csaknem naponként megfordulnak nála. Negyedmagával találtam Sándor bátyót, amikor éppen a mai „nemszeretem világ" csöndes fujtogatásáról folyt a „déta". Sok a kéregető! Már úri nők is házalnak! A gazdag nem ád, a „félcsípejű" parasztoknak kell helytállaniuk! A fiatalság felrúg mindent, ami régi és magyar! Nem érdemes már elmenni arra „befelé" sem! Sok a rosszul telelt színű ember, egyre kevesebb a „tanyahasú" paraszt! Az úrhatnámság hozta meg minden bajainkat! A kobak emelgetésével könnyítettek a sokféle bajon, majd a régi szélsőséges időjárásokat, a csapásos esztendők okozta bajokat hasogatták. Mivel mind a négy öreg budár jól ismert, s látták hogy jegyezgetek is, szívesen torzsalkodtak a régi bajokkal tovább, majd lassan én is szóhoz juthattam: Tudnának-e valamit magyarázni az 1829/30. évi nagy télről? A bodor füstök eregetése közben házigazdánk vastagodott belé, ilyen formán: Bizonyos Boldizsár István nevű, Fölöpszállásról eredt parasztember éldegélt itt abban az időben, hitestársával. Fösvénységéről ismerték legjobban, meg arról, hogy olyan rossz gúnyákban senki más nem járt. Kismándliját annyira elnyűtte már, hogy egyszer a felesége kihajította azt az átellenes Bánomkertek árkába. Nem is sejtette, hogy annak belső zsebében 900 forint pöffeszkedik. Az arra járó cigányok felvették ugyan a kismándlit az árokból, de azok is annyira elnyűttnek találták, hogy visszahajították az árokba. Férje szútyongatására bevallotta a feleség, hogy ő bizony a kismándlit kihajította az árokba. Szerencséjükre a kismándli előkerült, pénzestől. Ez a Boldizsár - mint afféle kapaszkodó ember - bérbevette a ref. egyháztól az ún. kántorkaszálót, szénatermése azonban minden esztendőben békarokkás volt. Nem is kellett senkinek, de őkelme nem jött zavarba 22 esztendő szénatermését szorgalmasan behordogatta a felső szénáskertbe, s ott boglyákba rakva évről-évre pusztult. Volt már vagy 60 boglyával. A szénáskert felső végére mások már nem is bírtak rakodni Boldizsár boglyái elfoglaltak minden helyet. Felesége sokszor zsörtölődött: - Micsoda embör kend?! Miért nem adja el már azt a sok istentelen szénát?! Évről-évre a készbül köll fizetni az árendát! Nem értesz ám te ehhöz asszony! Majd möggyün erre még az idő! - fizette ki feleségét Boldizsár. Aztán maradt minden a régiben. Boldizsár szénaboglyái meg horpadoztak, rogyadoztak. 1829-et írtak. Mindenszentek napján reggelre leesett a hó, még pedig jó vastagon s meg sem állt, amig gatyakötésen felülig nem ért. Beállt a nagy tél, mely 20 hétig tartott egyfolytában. 8-9 hét múlva egy kissé meggyengült az idő, úgy hogy megbalhásodott a hó. Örültek az emberek, mert ebből a jelenségből olvadásra következtettek. Ámde csalódás lett a vége. A hó rokkant ugyan egy kissé, de azután csonttá fagyott, s még 12 hétig tartott a tél. Nem látszott se rét, se árok: út volt minden felé. Csakúgy toronyiránt jártak az emberek szánkóval is, meg gyalogsorban is. A havon még a ló körme nyoma sem látszott meg, sőt a hatökrös, 29
