Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)
verbuválni, a városra, helységre kivetett újonc létszámot mindenképpen biztosítani. Akik - ha nehezen is - leparoláztak (kezet adtak), vagy akiknek csákót nyomhattak a fejükre, kardot köthettek az oldalukra, azok már alig visszakozhattak, de a bámészkodó ismerős lányok miatt szégyenlették volna is azt. Ha kocsmához érkeztek, annak az udvarára asztalt, székekeket hordattak, az udvar közepén földbeszúrták a nemzetiszínű és felpántlikázott zászlót, azután az őrmester, vagy a kiküldött hatósági személyek nagy kancsó borokat, fapoharakat rendeltek az asztalokra, kulacsaikat is megtöltették, s a zengő eszközök hangjainál folyt a verbuválás, néha még a késő éjjeli órákban is. Ilyenkor néha kisebb kilengések is előfordultak. Néhol hordó bort is guríttattak fel. A számlákat (bor, hús, pálinkák, húrok) rovásra vagy jegyzékbe vétettek, s azokat a városi pénztár fizette. Ugyanígy a parolapénzeket (25 Ft) s az újoncok ellátási költségeit is a bevonulásuk idejéig; részben természetbeni ellátást is kaptak. Bármily szépen szólt is a muzsika, buffogott a bumbardó, bármennyire nekilendült a fiatalság a táncnak, bármily jóízűeket nyeltek is a vérsűrítő borokból, a leparolázás nehezen indult. A borok hatására lassan mégis csak emelkedett a hangulat, a verbunkosok is egyre jobban biztatták a legényeket, de a lányok között is mindig akadtak, akik biztatták a legényeket, a gyermekcsapat meg mind katona akart lenni.- Mink mönnénk, csak köllenénk! - mondogatták. Lassan meg is lett az eredmény, de volt rá eset, hogy a szükséges létszám nem telt ki. Ilyen esetekben - ha fölös létszám más helységekben sem került más eszközökhöz, a jobbágyhelységekben kötéllel fogáshoz folyamodtak a hatóságok. Elbeszélőim nem hallottak róla, hogy kötéllel fogás Halason vagy más kun helységben is történt volna. Ilyen adat szorgos levéltári kutatásaim során sem került elő. Ilyen esetek lealázók lettek volna a magistrátusokra. Egyebütt is, csak jobbágy és zsellér fiúkkal, vagy szolgalegényekkel szemben alkalmazták. Megengedett dolog volt azonban, hogy az üldözött legény - ha tudta - kioldhatta magát a kelepcéből; tovább nem bántották, nem üldözték. így hallották az öregek. Ezeket az időket a magyar nép, más tájakon, szépséges dalaiban örökítette meg: Ezt a dalt Halason nem ismerik, de az itteni kéziratos dalos könyvekben sem találtam. „ Már minálunk verbuválnak, kötéllel Elfogják a szegénylegényt erővel. A gazdagnak öt-hat fiát nem bántják, A szegénynek, ha egy van is, elrántják." Idevágó más dalsorokat azonban itt is találunk, s azokat le is dalolták az öregek: „ Kinn legel már mind az ökör, mind a ló, Gyere haza akasztófáravaló. Gyere haza akasztófáravaló, Hadnagyokkal kerestet a főbíró. 239
