Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)

becsület sem engedte, hogy a „fölcsapottak" közül anyagi érdekből bárkit is kimentsenek. Megokolt esetekben mentesítettek csak közülük néhányat. Pl. előfordult, hogy akire itthon, bizonyíthatóan nagy szükség volt, fiuk helyett a szülők más alkalmas személyt állítottak pénzért vagy egyéb szolgáltatásokért.

Az eltávozottak rászoruló hozzátartozóiról gondoskodott a hatóság. Ezt a szóbeli hagyományt alátámasztja az a tény is, hogy amint az a halasi Tanácsjegyzőkönyv VI. kötet 72. lapján olvasható, a XVIII. században még a végrendeletek is érvénytelenek voltak, ha azokban a szegényekre nem hagyatkoztak. A szabad kerületekre, így a Kiskunságra vonatkozó intézkedések, valamint a verbuválások jobb eredményei könnyebb megértéséhez tudnunk kell még a alábbiakat:

A XIII. század óta több rajban betelepülő kunok - mint lovas harcos nép - a trón legerősebb tartóoszlopai voltak. Királyaink elsősorban is a nemesség és az ő fegyveres segítségükre támaszkodtak, miután igen jelentős kiváltságokkal látták el s szabad embereknek ismerték el őket. Kun lovasság döntötte el a Morvamezőn (1278) Ottokár cseh hadaival vívott győzelmes csatában a diadalt Habsburg Rudolf javára, s vetette meg alapját a Habsburgok századokig tartó világraszóló uralmának. De zászlók alá sorakoztak a kunok minden alkalommal, amikor az ország vagy a királyi hatalom veszélyben forgott. A kuruc háborúk idején is számosán álltak a kiskunságiak közül is a libertás zászlók alá, de végérvényesen mégiscsak későbben állottak a fölkelők oldalára. Maga Halas város is csak 1708- ban állított, és szerelt föl a maga költségén egy század lovasságot, és állított a piros-fehér zászló alá, melyet most a halasi múzeum őriz. A későbbi kis és nagy burkus háborúk idején (hétéves háború 1756-1763), majd a napóleoni háborúkban is ott találjuk a kunokat az első csatavonalakban.

Mindezekre büszkék is voltak a kunok, s hivatkoznak is azokra, mint a halasi levéltár XV. sz. 1789. évi Tanácsjegyzőkönyvben a 60. lapon olvasható alábbi sorai is nyíltan mutatják: „De a régi törzsökös Famíliáknak Conservatiója is, akik a redemptio nagy terhét majd minden tehetségeknek, sőt véreknek és Életeknek feláldozásával is véghez vitték, azt kívánja, hogy ezek az akkor kegyelmesen conferált Privilégiumokban, és haszon vételekben magokat más Idegenek által csonkíttatni ne engedjék. Ezen okok előadásából önként következik, hogy az Instáns (a letelepülési engedélyt kérő) az fizetéssel és vérontással szerzett Birtokok után járó szabadságban és haszon vételekben nem részesülhet."

Kiváltságaik, szabadságaik tudatában kun mivoltára büszke volt népünk, s így érthető meg az a nagy lelkesedés, ami e verbuválások idején a verbunkolók karjaiba sodorta ifjainkat, néha még a házas embereket is. A szülők sem bánkódtak nagyon fiaik bekezeléséért, mert abban az időkben 4-6 fiúgyermeket majd minden család fölnevelt, s így a családokban munkaerőhiány se igen mutatkozott.

A jobbágy helységektől eltérően nem a helytelenebb viselkedésű személyekre s nemcsak szolgalegényekre alapozták a verbuválások sikerét. A bekezeltek túlnyomó része - mint névsoraikból megállapítható - redemptus gazda- és zselléremberek fiaiból verbuválódott. A szolgalegények többen azért paroláztak fel,

236