Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)

tágított a leány mellől - a fonás nem haladt. De ebből semmi baj nem származott. Amelyik leánynak így legénye nem került, annak orsóját valamelyik legény a kezéből kivette, s oda adta egy másik legénynek, aki még elfoglalva nem volt. Az orsójától megfosztott leány kezdetben haragot mutatott, és kérte vissza az orsóját. Erre a legény odalépett hozzá, s ekkorra többen is kiáltották: - Egy csók az ára! A legény várta a csókot, le is hajtotta a fejét a lány elé, és többnyire szemérmesen követelte az ítélet végrehajtását, a csókot. Ha nem nagyon ellenkezett a leány, lassan át is karolta, s az észrevétlenül adott csókot többnyire meg is kapta. A legények már jó előre összebeszéltek, s így tudták egymás szándékát, s azt is, hogy melyik legénynek melyik lány iránt van egy kis vonzalma? A leány ezzel szintén tisztában volt, s ha a legény tetszett neki, ezt igyekezett is kimutatni, s a legényt szívesen engedte maga mellett hosszabb ideig is. Az így keletkezett házasságok legnagyobb része szerelmi házasság volt; a házasélet legbiztosabb alapköve. Amit otthon, az öregek okoskodtak ki - legtöbbször a vagyoni érdekeknek megfelelően - abból csak érdekházasság lett, legtöbbször, melyben igazi és keresett boldogságát egyik fél sem találta meg, hanem csak összeszoktak, mint az ökör a párjával.

A fonóházak tilalmazását illetően az alábbi halasi levéltári adatokat szereztem: 1796-ban „A fonóházaknál korhelykedő legények (5 személy felsorolva), mint éczakai fonyókába korhelkedők, 12 páltza ütésekkel, eggyen- eggyen megfenyítettek."151812-ben „A fonótársaságok csak annyiban szenved- tetnek meg, amennyiben egyik szomszéd a másikhoz által megy és tisztességesen munkálódnak; ellenben a csoportos öszvegyűlések, otthon való lármázások, vétkes enyelgések, holmi nyalándék ifjakkal való illetlen társalkodások, árestom fenyíték alatt tilalmaztatnak."1

A fonóházi verekedésekről 1925-ben az akkor még élő 90 éves Mészáros Istvántól az alábbi adatokat jegyeztem fel: „Legtöbbet az orsóváltásnál lőtt mög a petek. A Csapóékná vót a fonóház, aztán neki szalajtottam a legényöket a rétnek (nádasoknak)! Hanem egyször csak vágtatnak ám vissza; vág ám a fejemre (a bottal) egyszörre kettő is! Két helyön kapott szellőt a fejem! A Tót Pőre mosott ki a vérbül." „Néha éjfélig, mög két óráig is táncótunk, de a biztosok többsző szétkergettek bennünket! Máskó mög a bakterök, biztosok kaptak ki a legényöktül, s sza- lanniuk köllött. A legényök a suba alá csapták a nagy botokat, mikó a fonyóházak- hó indultak! Még a Búza biztost, máskó mög a Gál Gábor biztost, a későbbi kapitányt is mögkergették! Víg vót a nép, nem ilyen nyomorútt, szororú, mint máma!"

Halason a fonóházakat a hatóság a gyakori kilengések miatt 1869-ben betiltotta ugyan, de azok nem szűntek meg egészen, hanem kisebb mértékben tovább is folytatták a szokást. Az 1880-as évek végétől azonban a fonóházak végleg megszűntnek tekinthetők.

227