Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)
14. A régi halasi fonóházaknál Az 1870-es évekig a nők az egész Kiskunságon - a legtöbb háznál - szőttek, fontak. A maguk termesztette len és kender feldolgozásával - a nyári, nagyobb mezei munkák idejének kivételével -, egész éven át foglalkoztak. Az idősebb asszonyok ilynemű munkája igen jelentős volt, mivel csak egésznap ház- pásztorkodtak, míg a mezei munkák végzésére már koruknál fogva sem voltak alkalmasak. A lányok igényeit azonban az ottani munkák nem elégítették ki, s a szájhagyomány szerint már a régebbi századokban is fonóházakat szerveztek, hogy ott az esti órákban is szórakozhassanak. Mint az akkori öregek a századforduló előtti és utáni években elmondták, az ő szüleik, nagyszüleik idejében az idős és a fiatalasszonyok számára, tizedenként 5- 6 helyen is, külön-külön fonóházak voltak. Egy-egy ilyen fonóháznál 10-12 nő (szomszéd) is egybegyűlt a fonáshoz. Volt úgy (a téli időkben), hogy néhányan már napközben is együtt fonogattak, de az esti alkonyat és vacsora után már az egész társaság együtt volt. A hatóság sohasem nézte jó szemmel az ilyen összejöveteleket, mivel férfi, sőt öregebb ember látogatók is mindennaposok lettek a fonóházaknál. Mint Túmó Máté, halasi népművész egy kalendárium lapra feljegyezte, a háziasszony a fonóasszonyok számára készített cukros vagy mézes borocskát egy vászonfazékba a kucóba rejtette el, és egy kóróseprővel letakarta. Az asszonyok - ki amikor rákívánt - oda lábujjhegyeztek s jóízűeket ittak. Hogy az embereket kijátsszák, ha fonóasszony érkezett, a háziasszony a borosfazék helyét így jelezte az érkezőnek: „Seprő, kóré, naturáré, ott a ficsuráré!" Úgy látszik, jobban pedrődött a fonál, ha közben borral nyirkosították. A hatóság az éjjeli tülkös baktereket mozgósította a fonóházak és összejövetelek ellen. Ezen úgy segítettek az asszonyok, hogy egyik nap az egyik, másik nap a másik házánál jöttek össze. Ha nem zavarta őket senki, éjfélekig is elfonogattak. Beszélgettek, tréfálkoztak s a dalokat is előszedegették. A fonás olajmécsvilágnál történt. A lányok külön fonóházaknál gyülekeztek, többnyire csak az esti órákban, leginkább valamelyik özvegyasszony házánál, ahol nagyobb szoba volt. A háziasszonyoknak egy-egy téli időszakra fejenkint 1-2 forintot fizettek s egy-két me- szely babot vittek - egyezség szerint -, ezenfelül felváltva olajat, később petróleumot az elégségig. A leányok is 2-3 ilyen fonóházzal rendelkeztek, tizedenként. Egy-egy fonóházban 10-15, néhol ennél is több leány gyűlt össze. Voltak azonban, akik egyszer-másszor elmaradoztak. Az ilyen lányos fonóházakban napi vendégek voltak a legények, akik a leányokkal akartak szórakozni. A fonóházakban csak egy ágyat, egy szekrényt s egy kisebb asztalt hagytak, a többi helyekre a fal mellett hátas padokat helyeztek körbe, s azokon ültek és fonogattak a lányok. A legények számára alig 1-2 szék állt csak rendelkezésre. A társalgás szépen és békében folydogált, de előfordult, hogy egyik-másik legény ittas 225
