Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)

Leghamarább a félegyházi cifrázószűcsök öregedtek ki, magyarázta Csényi József szűcs, miáltal ott az olcsó tucatsubák kerültek fel, kb. az 1880-as évektől, s 1910 körül az utolsó szűcs is letette a hímzőtűt. Pár évvel később a halasi szűcsök is áttértek a rövidszőrű birkabőrök kikészítéséhez, amikhez helyben is könnyen hozzájuthattak és apránként fölkapták a környéken már akkorra divatossá vált báránybéléses posztókabátok és bőrmellények, bőrkabátok kikészítését. A cifrázó halasi szűcsök az alábbi díszítményi elemeket illesztették be a subák kivarrásakor: vízfolyás, sasköröm, ibolya, cseresznyeszem, béléscseresznyeszem, szegfű, tulipán, rozmaring, srófosrózsa, szemesrózsa, gyöngyvirág, görberozmaring, csillag, kutyatök és kisvirág. A subák díszítéséül szolgáltak még a suba elejére, hátuljára, vállára alkalmazott hímzések. A kivarrott subák alsó részére kerültek a „rózsafel"- nek nevezett díszítések (8-12 db), melyek hosszúkás, kézfejnagyságú virágot mutattak, 10-12 féle színű fonállal kivarrva. A subák aljára piros vagy ritkábban fehér irhabőrre varrt kisebb, de köröskörül érő díszeket varrtak, s hálózással, cirmo- zással, almázással és seprőöltéssel látták el, s a maguk készítette tintával rajzoltak.

Voltak, akik iparigazol vány nélkül is fel merték venni a mesteremberek köpenyét, s bizonyos szakmákban biztosabb kézzel dolgoztak, mint egy falusi „felcser" a maga munkamezején. Ilyenek voltak többek között a herélő, miskároló parasztok, kik többnyire nagypénteken végezték a nekik testhezálló munkát, s az ismerős helyeken tanyákon hívatlanul is megjelentek. Egész napjuk a nem kis felelősséggel járó munkáikkal, s az ezzel járó eszem-iszommal telt el. Nagyobb részük munkadíjat sem igényelt.

A városban és tanyákon fúró-faragó vagy barkácsoló emberek is voltak. Ezek is sokmindenhez értettek és sokféle hájjal megkent emberek voltak. Némelyik százféle mesterséget is űzött, csak úgy diploma és adózás nélkül. Még ezermesterek is akadtak. Ilyennek ismertük a századforduló táján Csonka Mihály gazdálkodót, ki a földműveléshez szükséges mindennemű eszközöket, tanyát, melléképületeket, méhest, lábbeliket, zengő eszközöket, a cimbalom és hegedűtől a furulyáig, gyalogszéktől a kétajtós szekrényig, szolgafa és kutyagerinctől a gyertyatartók és zsebtükörig mindent pompásan meg tudott csinálni. Még találmányi szabadalmaival is meglepte Halast. Erőátvitellel készült örökmozgó gépe azonban neki is „vaskörmöt hányt", mert 77 órai működés után abból is elköszönt a „szusz". Pap Imrével együtt még Budapestre, a múzeumoknak is dolgoztak.

Egy öreg barkácsoló nem mindennapos életébe még én is jól belenézegethettem a 90-es években. Gózon nagyapám adott neki egy kis putrinak való helyet a magáéból - egy jó szénvonó és egy piszkaiéért - a Gyüdisik-széli homokban. Harmadik felesége és gyermekei segítségével hamarosan fel is épült a putri, gyephantokból, s ott esett újabb „terőbe" 10-szer az anyóka. Megörökítésére méltó életükről és körülményeikről így rímelgetett nagyapám:

Nyárfa ágas tartja, kettő, a szelement,

Fedélfákat hátán más fájából cepelt.

119