Nagy Czirok László: Kiskunhalasi krónika - Thorma János Múzeum könyvei 13. (Kiskunhalas, 2002)
meg, mint a munka!" A másik: „A gutaütés is az embört leginkább otthon éri!" Az ilyen henyélő öregek, ha reggelenként nekiborultak is a házkörüli apróbb munkának, de már fölöstököm után ballagtak a malomba. Mire a „románok főtóták a napot" már volt egy-két beszélgető cimbora. A molnár meg örült, mert lopva beszélgetéssel is jobban telt az idő. Nyáron, ha nem volt őrlés, a szárazmalmok sátra alatt, a szélmalmoknál pedig őrlés idején is a malom árnyékában heve- résztek, beszélgettek, kártyáztak vagy meséltek. Néha be-betekintettek a malomba is, hogy nem unatkozik-e a molnár. Késő ősszel, „mikor már nemigen dalolt a szúnyog", „beteleltek", s a malomházban zsombókon, gyalogszékeken üldögélve társalogtak. Télen, hogy a többnyire fűtetlen malomházban meg ne fázzanak, jól felöltözködtek, s avas szűrökben, zsíros dakuködmönökben vagy subákban üldögélve pipaszó mellett kártyáztak, beszélgettek. A kulacsokat is meg-megkotyog- tatták. Éjjelenként a kártyázás sokszor elmaradt, mert a világítás gyenge volt. A molnártól vagy a legénytől meg-megkérdezgették: „Főgyütt-é má a kaszás? Nagy fönn vezeti-é már a Fias (tyúk) a csibéit?" Az álmosabbak „öregeste" (nyáron 10, télen 8 órakor) már „tollászkodtak", majd hazakövetkeztek, a rossz alvók pedig bevárták az éjfélt, de volt rá eset, - ha egész éjjel járt a malom, a mese meg hosszúra nyúlt - hogy a hajnal is rájuk szőkült. Közben ivogattak. Ha boruk nem volt vagy leadóztak a kulacsok, vitt a molnár egy kancsó bort, s rájuk köszöntötte: „Addig igyunk, még itthon vagyunk!" Az elismerő szavak meg effélék voltak: „No ennek is jó helyön kerepőtek!" vagy „Vén embörnek bor a patikája!" Sokat mulattak az öregek, amikor Tálas János is meg-megjelent a malmokban. Olyan falubolondjafélének tartották János bácsit, de érdekes élményei, mondanivalói színes feltálalásával sokszor derűt keltett a hallgatók soraiban. Mint temp- lomsepregető koldusbíró éldegélt. Egyszer álmában a mennyországban járt. A Göncölszekéren utazott, „árpa- szuszogára" éhezett, s gondolta, hogy odafenn majd jól tartatja vele a nemrég elköltözött gondviselője, a Jutka nénje. „Mikó fölérköztem, hát Szent Pétör jó hátba vágott a kapukuccsa, de aztán eligazított. Mög is talátam boldogútt Jutka nénémet, éppen fordított kását főzött a teremtő Szentúristennek. Kérdőm aztán tőle, hogy hogy van kedves Jutka néném. Látom itt is dologra fogták kendet!- Mög vagyok. - mondja a Jutka néném, de erre a Szentúristen is éppen odaért. Ahogy lépögetött felénk mingyá gondótam, hogy ű az, mer olyan bíróviselt forma kerek képe vöt. A csizmáján akkora sarkantyúk vótak, mint égy taligakerék, amerre lépködött, még az ég is zöngött. Kérdözi is mingyá a Jutkátú:- Kiezazembör, Jutka?- Hát az öcsém, a János - mondja a néném.- No ezt sé láttam ennél többet! - mondotta a teremtő Szentúristen." Egy öreg szélmolnár mesélte a malomházban pipázgató, heverő öregembereknek: „Hát tudjátok, mikó még inas vótam, észrevöttem, hogy a vitorlába seregélyfészök van. Tanakodtam égy darabig, hogy hogyan köllene onnan a seregélyöket kiszödni. Kaptam magam, a likon beugrottam, szőttem is ingderékra 114
