Szakál Aurél (szerk.): …Legyen világosság. Emlékkönyv a Kiskunhalasi Izraelita Hitközség 150. évfordulójára - Thorma János Múzeum könyvei 10. (Kiskunhalas, 2001)
Emberek és emlékek - Surányi Lászlóné Kun Anna: Halasi emlékeim
posztókabát, kopott díványtakaró, amit kár kidobni, de már nincsen semmi funkciója. Mégis érdemes elrakni, hátha egyszer valami eszünkbe jut vagy kell valakinek. A ládákban vastag naftalinszag. Anyám zárta a spájzot, mint mindent. Ez a nagy kulcs is a kulcscsomón lógott. Itt gyűjtötte egy nagy kofferba az én stafirungomat is. Anyám mániákusan zárt mindent: a spájzot, a szekrényt, a könyvszekrényt, az étkészletet. Valószínűleg elvből, nem csak a szolgáló iránti bizalmatlanságból, előlem is. A kulcscsomót éberen őrizte. Ha feküdt és feltétlenül szüksége volt valamire, akkor adta a kezembe, és ha megkapta amit akart, akkor rögtön visszakérte. A hálónkban a lila dominált. A kettős ágyon mályva színű pamutszatén terítő és rajta nagy csipketerítő. Ha én ágyaztam, csak feltekertem, mint a rétest, együtt a kettőt. A sezlo- non lila plüss takaró, az akkoriban divatos belevasalt pettyekkel. Itt ettünk télen, együtt hárman, reggel, délben, este. Ebben a szobában állt anyám heverője akkor, amikor már nagyon beteg volt, és éjszakai rosszulléteire lehetett számítani. Kényelmetlen és utálatos volt ez a szoba hálónak éppúgy, mint nappalinak. Mert végül erre is szolgált. Az asztalnál a sezlonon ülve írtam a leckéimet. Rossz volt a világítás, nem volt helye a holmimnak, folyton szaladgálni kellett valamiért. Az éjjeliszekrény is tele volt füzetekkel. Benő éjjeliszekrénye újsághalommal együtt még egy olvasólámpát is tartott. Az ernyő hatalmas árnyakat vetett a falra, esti mosdás közben ezen méregettem nőiességem kivirágzását. Ekkor már visszásnak éreztem, hogy anyám helyett én aludtam a hitvesi ágyban, és hallgattam apám horkolását. A kilopott és "nem nekem való" könyveket sem lehetett így veszélytelenül olvasni. Úgy határoztam, hogy átköltözöm legalább éjszakára Boris nagyanya ebédlőjére, a díványra. Attól fogva tényleg ott aludtam, hurcolva naponta az ágyneműt, kényelmetlen függetlenségben. Ott is csak az asztal fölött volt világítás, kályha sem volt a szobában, csak a farkasordító hideg. A dívány keskeny volt, ülésre való, háttámlája domború, folyton arra készült, hogy levessen magáról, lelökdöste a takaróimat. Minden sötét volt ebben a szobában, a színek belefulladtak a homályba, ablakán vasrács. A mi ebédlőnk a hálótól az utca felöli oldalra esett. Tágas volt, világos, két nagy utcai ablakkal. A bútorát az én kiskamasz koromban a legjobb műbútorasztalos tervezte és készítette: Schönheim Béla, aki asztalosnak művész volt, remekül alkalmazta a Bauhaus elveit, kitűnő ízléssel, és nagyszerű szakmai tudással. Ha el nem viszi a háború, talán a múzeumban lennének már a bútorai. A mienk diófa volt, fényezett, geometrikus intarziával díszített, hatalmas, ovális asztal, hat szék, két karosszék, két tálaló. Ehhez készített anyámnak heverőt, a la recamiere. Az ablak előtt állt a zongora. A belső sarokban a nagy, fehér vaskályha, ez elé húztuk a kisasztalt, amit vasárnaponként körülült a kártyázok csapata. A kályha mögött mosdóállvány. Nem is tudom, hogy miért szeretném, miért akarom görcsösen, hogy pontosan lássátok amit mesélek, hisz nem is a látvány a kulcsa a lényegnek. Mégis ahhoz, hogy a világot és benne engem - és a ti gyökereiteket - érzékelni tudjátok, meg kell, hogy mutassam a magam gyógyíthatatlan felületességéhez képest a legpontosabban. Az ebédlő utolsó széke még a Nagy Lajos király úton, a kis könyvtárban állt az íróasztal előtt. Tolnai néninek adtam könnyelműen, mert nem tudtam hová tegyem az Egressy-n. Nemes és igazán szép volt ez a berendezés. Először rajzban készült el, Schönheim Béla megmutatta, volt egy csomó ötlete. Anyámmal vitatták, hogy hány darab legyen és mekkorák, mennyi helyet foglalhat el a szobából. A műgondhoz képest nagytőkésnek is készülhetett volna. Tisztán emlékszem a skiccekre. Az ebédlőt csak akkor használtuk étkezésre, ha rendkívüli vendég evett nálunk. Apám üzlettársa Berlinből (Gábor cipő), aki néhány éven át tőkével támogatta Pestről, majd Berlinbe költözött, és ott nyitott cipőüzletet. 268
