Szakál Aurél (szerk.): …Legyen világosság. Emlékkönyv a Kiskunhalasi Izraelita Hitközség 150. évfordulójára - Thorma János Múzeum könyvei 10. (Kiskunhalas, 2001)
Emberek és emlékek - Surányi Lászlóné Kun Anna: Halasi emlékeim
Halasi emlékeim Surányi Lászlóné Kun Anna Hogy mi volt Halason az első világháború alatt, azt csak Boris nagyanya mesélhette volna el ,ha olyan jóban lettünk volna, hogy magától mesél. De nem voltam jóban veíe, csak enni jártam hozzá. Mások voltak az ízek, mint otthon. Vékonyra kopott nagy ezüstkanalai voltak és aranyszínű húsleveseket lehetett nála enni, nagy grízgaluskákkal. Ettől azonban még semmivel sem szerettem jobban. Nagytestű, nehéz, rossz szagú öregasszonynak ismertem. Sose hallottam szívből nevetni, örökké aggályoskodott, sopánkodott valamin, veszekedett a cselédjével, ült a verendán a fonott vesszőfotelben elmaradhatatlan kendőjében és maga elé motyogott, hogy megint meglopták. Fejből számba vette, mi mindennel, hogy nem boldogul ezzel a lánnyal sem, lusta dög ez is, mint a többi. Ott senyved a vetemény tele gyommal és nem gondozza, csak enne mindig... Szürke haját ügyetlen kontyba tűzte. A halántékán halvány barna májfolt volt, arra ráhúzott pár szálat. Hangja színtelen, mozgása is tétova. Csak rokonok látogatták néha, barátai nem voltak. Apostagról származott. Amíg ismertem, alig ment ki a házból, csak hosszúnapkor a templomba. Most, hogy így visszanézek rá, a konyháján kívül nem láttam dolgozni sem. Nem láttam kézimunkát a kezében, sem seprűt, sem gereblyét, nem olvasott könyvet, nem kívánta meg a rádiót. Szálkás, nagy betűket írt, alig kötötte egymáshoz őket. Unokái sosem nyaraltak nála, nem is látogatták. Én laktam ott vele egy házban, de nem volt köztünk meghittebb viszony, mint ahogy a pesti Sásdi Pistával sem vagy a szabadkaiakkal, Bárdos Böskével és Jóskával. Azok se szerették. Mindig tartott egy kis cselédet, lehetőleg olyant, aki most szegődött el először, tizenöttizenhat évest. Gyötörte, hajtotta a cselédkéket, amíg azok el nem unták. Hamar ott hagyták, mert fukar volt, gyanakvó, szekánt. A háztartásban élt agglegény testvére, Gyula bácsi. Félénk, félszeg öreg madár, gyámoltalan, beteges, vagy csak hipochonder? A gangra nyíló szobájában a kis cselédeken kívül csak én fordultam meg. Vele lehetett beszélgetni. Nem volt valami elragadó társaság ez a hegyesorrú, madámyakú, vékony öregúr. Az életről nem sokat tudott, már régen nem járt emberek közé, csak a péntek esti templomba járás volt a szórakozása. Ott találkozott a testvéreivel Adolf bácsival és Náci bácsival is. Sokat feküdt, savanyú izzadtság- és borogatásszag terjengett az ágya körül. A könyvespolcán ott volt Karinthy minden kötete, sok Jókai, Kosztolányi, Babits versei, de még Anatole France is, és az Érdekes Újság háborús évfolyamai. Gyula bácsi szikkadt, kitömött gémre hasonlított, mindig kalapban, mindig szürke csíkos ruhában magasan zárt mellénnyel, mindig sétabottal, akkor is, ha a gangon üldögél Boris nagyanyával a másik vesszőfotelben. Seprűszinű bajusza alatt sárga lófogak. Soha nem volt senkije rajtunk kívül, talán betegségei miatt, amikről nem is tudom, hogy voltak-e igazán, vagy csak sikertelen életét takargatta velük. Nem tudott semmi érdekeset. Szívesen hallgatott meg, lehetett vele viccelni, értette, de nem tudott partnerré válni. Derűsen elviseltük egymást, ő derűsen nyerítve, mutálva nevetett rekedt, vékony hangon az én viharos gyermekkori csínyeimen. Jogot végzett, banktisztviselő volt aktív korában. Bizonyára ő is tudott volna mesélni a háborús évekről, ha akár egyszer is eszembe jut kérdezni. Csak az Érdekes Újság képeit néztük együtt. Különös volt, hogy fényképeket láttam a háborúról, lövészárkot, sebesültszállítást, tábori kórházat. Hogyan lehet ott egyáltalán fényképezni? Ha 253
