Jankó Ákos: Kiskun parasztverselők - Thorma János Múzeum könyvei 9. (Kiskunhalas, 2001)
Kiskun parasztverselők
kortesdalokat, megörökítették a fontosabb helyi és országos eseményeket, de müveik között sokszor találkozunk lírai alkotásokkal, népdalszerű versekkel, politikai tartalmú, a kor visszásságai ellen lázadó költeményekkel is. Gózon István 1820-ban született Kiskunhalason, régi halasi család elszegényedett ágából. Szülei tanyai birtokán nevelkedett. Csak egy télen járt iskolába, de szép tehetsége, szorgalma által már ifjú korában kiemelkedett kortársai közül. 1842- ben nősült. Felesége és két kis gyermeke hamarosan meghalt. 1844-ben másodszor nősült. Pár holdnyi birtokát városi házától kezelte, s 1857-ig főként fuvarozásból élt. Megtakarított pénzéből szép új házat épített a város legszebb helyén, de az mielőtt beköltözhetett volna, leégett. 1848-ban a kiskun szabad lovascsapatban szolgált a bácskai táborban, s részt vett a Verbász-Szenttamás körüli harcokban, majd a kaponyai csárdánál a szerb felkelőkkel vívott ütközetben. A szabadságharc bukása után folytatta a fuvarozást. Eközben ismerkedett meg a pusztai csárdák életével, amelyek emléke egész életében elkísérte. Ez időben született egyetlen lánygyermeke, aki után a későbbi évtizedekben öt unokája lett. 1857-ben Bodoglár pusztán maga is csárdás lett. Ott ismerkedett meg az akkori pásztor-betyárvilág jeleseivel, akiknek sokféle bűnét takargatnia kellett, nehogy azok életére törjenek. Az erős, bátor, józan embert 1860-ban a vármegye mondúrjába öltöztették, pandúr lett Bíró Áron pusztai csendbiztosságában. Kocsmáros korában szerzett ismeretei és a „pusztai alakokkal” való összeköttetései révén a nyomozásokban is kivette részét, a betyárfogások sikere érdekében jelentős szolgálatokat tett. Négy évi pandúrsága után Szabadkára ment kocsmárosnak, a halasi út mellett lévő Putri csárdába. Innen három év múlva azért kellett búcsúznia, mert a garázdálkodó vendégeket mindig megverte. Hetenként egy-két mulatozó vendége kórházba került. Halasra visszatérve a város közelében lévő Iparszőlőkben épített kis házat, s mellé pár hold szőlőt, gyümölcsöst telepített. Közben erdőőrré választották a város fehértói erdejéhez. Megbízatását néhány évig viselte. Az 1870-es évek elején háza és szőlője helyett az Iparszőlők közelében lévő régi szabad, de már felosztott legelőterületből vásárolt nagyobbacska homokbuckás erdő-legelő területet. Egyike lett a vadhomok megszelídítők úttörőinek. Tanyát épített földjére, s éjjel-nappal planírozott, talicskázta a dombosabb részeket a völgyekbe. Erről a munkáról egyik versében így ír: Sokszor látta a holdvilág, Hogy ment a sívány hegy odább. Itt három magyar holdnyi szőlőt, gyümölcsöst telepített, s négy holdnyi szántóterületet kanyarított ki több darabban a homokbuckák között. Tanyájának környékét is gyümölcs- és eperfákkal ültette be. Tíz évi igen nagy munka árán már mint hajlott idejű ember, maga is gyönyörködhetett szorgalma eredményeiben. így öregségére kevesebb munkával szűkösen megélhetett. 82 éves koráig gazdálkodott kis vagyonában, azután feleségével együtt családjához költözött. 1906-ban felesége meghalt, ő pedig 1912-ben, 92 éves korában 22
