Szűcs Károly: Lakatos Vince a fotográfus - Thorma János Múzeum könyvei 8. (Kiskunhalas, 2001)
Életrajzi szemelvények
- Ölég a kanászgyeröknek annyi tudomány, hogy ne álljon az erezet alá, ha csurog az eső. No, mög hogy alá tudja írni a cseléd könyvet. (Halasi Újság, 1942. febr.24. 5.o.) Hiszem, hogy az ember jóra született A legtanyásabb város, Kiskunhalas volt gyermekkorom színtere - idézi a múltat Lakatos Vince. Halastól hat, harkától öt kilométerre laktunk, s mint a többi környékbeli kisgyerekén is előszóra harkai istállóból alakított iskolába jártam. Azután többszöri nekifutással elvégeztem a kiskunhalasi gimnáziumot. Az ismételt rugaszkodásokra azért volt szükség, mert az én iskoláztatásom az édesanyám tejpénzéből folyt, s ha az elfogyott, ki-ki kellett egy félévre maradnom. Végül azonban leérettségiztem és eljutottam Szegedre, az egyetem jogi karára. Nehezen szerzett foglalkozással tértem vissza Halasra, ahol akkor indult a helyi újság. A szerkesztőség a gimnázium tanári karából verbuválódott, de már az első számba vittem egy ötsoros hírt. A második számot félig én írtam, a tanár urak lemondtak. (...) Egy hónap múltán megkaptam a felelős szerkesztői tisztet. Közben járásbírósági gyakornok voltam, de a polgár- mester hamarosan átvitt a városházára, ahol nem csak a fizetés volt nagyobb, hanem az újságcsinálásra fordítható időből is több idő jutott. Előbb hatvan, majd nyolcvan pengős díjnoki állást kaptam, azután persze végigjártam a hivatalt. Voltam végrehajtó és borfinánc, még szegényügyi hivatalt is szerveztem. A városházi kötelezettségek abban is hasznomra voltak, hogy mégalaposabban, mélyebben megismerjem a környékbeliek életét. (Albert Mária: Hiszem, hogy az ember jóra született. Szövetkezet, 1978. febr. 8. 3. o.) A harmathúzók Ha nem dicsekedtem volna még vele: voltam én végrehajtó is a boldogabb világban. Erre a nemes mesterségre abban az időben fanyalodtam, amikor még a nagyternónál (sic) is többet ért, ha az ember dupla diplomával bejuthatott valahová szellemi ínségmunkásnak. Hosszú esztendők keserves küzdelmeitvívtukakkoriban egy-egy díjnoki faszék elérhetetlennek látszó vágyálmáért. Hét sovány esztendőn át magam is végigpróbáltam mindent. Pályáztam postásnak, vasutasnak, rendőrnek, villamoskalauznak, egyetemi altisztnek, börtönőrnek, sőt még - de igazán ám - temetőcsősznek is. Hol az volt a baj, hogy kevés a képesítésem, hol meg az, hogy sok. A temetőcsőszi állásra például azért nem tartottak elég intelligensnek, mert az egyetemi leckekönyvemben csakegyhangú alapvizsgák voltak. (Árva népem. Stádium, Budapest, 1940. 51. o.) Az író Hatrongyos, ez a címe. Tulajdonképpen ez az első regényem, csak hevertettem. Benne a magyar Alföld legelhagyatottabb részének a kiskunsági tanyavilágnak az életét írtam meg. Ez az a része az országnak, amely a 150 éves török uralomból még ma sem gyógyult ki. Itt utak, közlekedési vonalaktól távol eső, az Isten háta mögötti tanyavilágban élnek szerintem a magyar föld legnagyobb gazdasági hősei, azok a kis 'egykutyás' parasztok, akik nemzedékek verejtékhullásával kötnek meg minden szem futóhomokot és teremtenek a sivatagban virágzó mezőgazdasági kultúrát. (...) A Duna-Tisza közti parasztról sokan írtak már előttem, nagy írók, de sokan csak koruk felfogásának megfelelően: csak romantikus, színes témát, a humorizáló parasztot látták meg, az annyi fájdalmas tragédiát hordozó homokon. A mai kor szociális szemével kíséreltem megnézni ezeknek a magyaroknak az életét, - igyekszem észrevenni a derűt, de meg szeretném írni a megrázó valóságot is. Szeretem ezt a homoki magyarságot, mert elpusztíthatatlan 73
