Szakál Aurél (szerk.): Bodor Miklós - Thorma János Múzeum könyvei 6. (Kiskunhalas, 2001)
Bodor Miklós grafikai életműve
el, de éppen a fehér papír formákon is áttűnő űrje, a fénytér sugárzása utal arra, hogy ez a környezet látomásszerü, a lényegre korlátozó. A kompozíció felől közelítve a lényegi elem kiemelésének, felemelésének tere egy speciális montázs-tér. A hatvanas évek elején ez a tér Bodor Miklós grafikáin a motívumokat, az ábrázolt dolgokat a fizikai valóságból kiragadó és spontán egymás mellé állító felület. Ez a megoldás átszerkeszti a valóság terét, elveti a távolság érzetét adó perspektíva előírásait és a művész össze nem tartozó részeket komponál egybe, önkényesen felnagyít vagy elhagy bizonyos részeket (Holló Lászlónak ajánlott rajz, 1963). Vajda Lajos művészetével találkozását követően átalakul Bodor montázs felfogása. Ezt követően kétpólusú, ellenpontozott teret szerkeszt a grafikáin. Az egyik pólust a keretező realitás síkja, a másik pedig az ebbe a keretbe behelyezett, ám optikailag felnagyított motívum tere alkotja (Csillag utcában 1-2,1971; Gatyás Szabó Háza 1-4., 1973). A montázs-tér kialakításának harmadik fázisát a „Kék szamárkenyér ” sorozat (1983-87) reprezentálja. A kétpólusú megoldás itt is megmarad, de szétválik a kinagyított, kiemelt motívum és a keretező valóságkép. A móricgáti időszaktól kezdve Bodor számára érzelmileg is egyre fontosabbá lesz az univerzális erőként bemutatott táj és a benne élő életvilág intim, személyes jellegű bemutatása. Vizuálisan ezt Bodor úgy oldja meg, hogy grafikáin a konkrét alföldi táj, városrészlet mint keretező forma jelenik meg, míg egy virág, egy fej, vagy felesége kezének felnagyított képét, mint motívumot emeli be a képbe. Ez a megoldás hangsúlyozottan az észlelésen és a tapasztalathoz kötött realitáskép és az annak ellenpontját képező szürrealitás szintézisét kívánja létrehozni. Ez a kétpólusú világfelfogás a népi és köznapi gondolkodásból ismert bináris dichotómiák rendszerét követi (fekete-fehér, magasmély stb.), amely az ellentétek megkülönböztetésén és összetartozásuk egyidejű elfogadásán alapul. Bodor grafikáin az alapsík mindig a reális, a tapasztalati valóságnak megfelelő, míg a kiemelt, az "égre" helyezett motívum szimbolikus tartalmat nyer. Befejezésül szót kell még ejtenünk a rajzok gesztusszerű mozzanatáról, a rajzolás pszichés tréningjéről (meditációs jellegéről), ami Bodor grafikáit minden esetben a kreáció és a fizikai cselekvés lélektani térképévé avatja. Bodor rajzaktusa — alkotói metódusa — rituális. Az alkotás maga is jelképes művelet számára, egyszerre az elmélyülésre és cselekvésre irányuló akció, nem profán munka. Ebből (is) következik, hogy képei, grafikái nem ábrázoló, a külvilágot spontán „visszatükröző” művek, hanem a láthatóvá tétel, a lényeg kiemelésének esztétikai és személyes dokumentumai. Bodor Miklós művészete kettős gyökerű. Modem, amennyiben módszere technikai és konstruktív, ugyanakkor népi, amennyiben szimbolikus tartalmak megjelenítésére törekvő. Művészeti technikája egyszerre kézműves és gesztus-szerű, gondolkodása egyidejűleg szimbolikus és meditativ, stílusa absztrakt és omamentális. A modemitás és a népi világ ábrázolási konvenciórendszerét és szellemiségét párosítja. Ez teszi Bodor Miklós alkotásait egyedivé, azonnal felismerhetővé művészetét. 15
