Szakál Aurél (szerk.): Bodor Miklós - Thorma János Múzeum könyvei 6. (Kiskunhalas, 2001)
Bodor Miklós grafikai életműve
már említett tényeken kívül jelezte a tavaly decemberben megrendezett kiskunmajsai kiállítás és az alkalomra megjelentetett katalógus, valamint bizonyítják az idei év tervezett eseményei: kiállítások Kiskunfélegyházán és Kiskunhalason. Művészettörténeti kitekintés Bodor Miklós művészete nem tipikusan az alföldi iskola jegyeit viseli magán, hanem egy szűkebb természeti és szellemi régióét. Ez a Duna és Tisza által behatárolt terület, valamint a Jászkunság Tisza-menti vidéke. A két folyó közén belül a Homokhátság, illetve a történelmi Kiskunság területe az a vidék, amit Bodor Miklós művészi grafikái segítségével részletesen feltérképez. Szellemi indíttatást többek között Petőfi lírája adott ehhez a programhoz. Közismert, hogy a romantikus költő tudatosan emelte ki az alföldi róna végtelenjében rejlő spirituális vonásokat. Bodor Miklós is a táj, a természet univerzális egyszerűségét, tisztaságát vallja. Képein a teret azonban nem az Alföld horizontális végtelenje keretezi, hanem a fény és a nyers természeti erők hatják át, meghatározván a homokhátsági táj változatos földfelszínét és vegetációját ide értve az ember által teremtett ökonomikus létformákat és formailag redukált tárgyvilágot is. Létrehozva azokat az esztétikai alakzatokat, melyekben küzdelmesség, szívósság és ezek szépsége, gyakorlatiassága nyilvánul meg. Ebben a lírai felfogásban a futóhomoktól szabdalt földfelszín, a növénytársulások, az állatok és az ember együttélése, ökológiai egymásra utaltsága olyan alapelv, amelyben Bodor számára a létezés spirituális esszenciája és formai alapszerkezete együttesen tárul fel. Mindezt a kegyetlenül égető, csak a lényeget megőrző, megvilágító napfény teszi láthatóvá. Bodor Miklós képein megjelenített térben a fény mindent átitat és minden felesleget kiéget. Csontváz fehérségűre vetkőztet élőt és élettelent és csak a leglényegesebb formákat, az alapvető funkciókat őrzi meg. Az így felfogott fény a lényeget, a létezés csupasz vázát mutatja meg. A létezés különböző minőségeinek szintézisét keresi Bodor Miklós minden alkotásban és minden formában úgy a természeti, mint a művészeti tevékenység során. Ennek az univerzális alkotóelvnek a formai, szerkezeti szépségét kívánja felmutatni rajzaiban. Ez képezi számára azt az életstratégiában megtestesülő ideált, amit a Homokhátság egyik haszontalan növénye, a szolid külsejű, tüskés levelű kék szamárkenyér jelképez. Bodor Miklós rajzain a fehér, láthatatlan fény szimbolikus értelemben mindent átvilágít, csak a lényeget őrzi meg, a sallangot, az ideiglenest lebontja. A rajzok körvonala, a kontúr ebben a fénytérben a konkrét tárggyal, a lényeg kiemelésével, a körvonallal azonos. Ez a látásmód, mind a fényre, mind a tárgyra vonatkoztatva áthatóvá lesz, általa a látható világ dolgai testetlenné, ám éppen ebből következően időtlenné és esszeciálissá lényegül. Bodor fénymetaforájának ez a jelentése, rajzainak ez a stiláris és filozofikus szervezőelve. De ez a puritán és letisztult megoldás, amely a lényeg metaforikus kiemelését a fény és a folyamatos kontúrvonal eszközeivel valósítja meg, csak a rajzokon érvényesül maradéktalanul. Bodor Miklós kontúrrajzos stílusának gyökerei három forrásból táplálkoznak. Egyaránt visszavezetnek a vasszerkezeti technikum műszaki rajzaihoz, a népi fafaragásokhoz, de a két világháború közötti szentendrei szürrealisták grafikáihoz is. A hatvanas évek elejétől megindult a természet-tudat, a flóra és fauna ökológiai, kulturális újrafelfedezése, mint ahogy a népzene és a népművészet tradícióinak, emlékeinek gyűjtésének 1945 utáni újabb fázisa is ekkor kezdődött. Ez ismét a népművészet formáira és szimbólumainak jelentésalkotó szerepére terelte a figyelmet. Lükő Gábor korábban megjelent könyve ,yt magyar lélek formái” (1942) éppen a spiritualitás és a stílus összefüggéseit tárta fel. Ez a könyv és szerzője a hatva13
