Szakál Aurél (szerk.): Péter család - Thorma János Múzeum könyvei 5. (Kiskunhalas, 2000)
Ferró Róza: Családfa a nemes kiséri Péter családról
népzenekutatónak. Megígérte megkérdezi a fiát, tudna-e nekem valami művészeti középiskolát ajánlani. Nem akartam a halasi gimnáziumba folytatni tanulmányaimat. - Tettszettek a rajzaim, ajánlotta, felvételizzek a Szépmíves Líceumba. Felvettek. Szobrászatra osztottak be. Nagy kérdés volt, hol fogok Pesten lakni. Kollégiumi megoldás nem adódott. Jolán néni, aki a keresztanyám is volt, beleegyezett, hogy nála lakjak amég más megoldás nem adódik. 1951-ben sikerült leérettségiznem. Búcsút kellett venni a szeretett iskolától. Jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára. Két hét volt adva a felvételire. Egyik héten fejet, másik héten aktot kellett rajzolni. Már a fejrajz után felvettek. Minden nyáron művésztelepeket szerveztek, lehetőleg az ország iparvidékein, hogy a főiskolások találkozhassanak a munkássággal. Én csak egyszer voltam ilyen művésztelepen, Tatabányán. - Általában felmentést kellett kérnem a művésztelepek alól, mert otthon kellett segítenem anyámnak a már említett „bérelt” szőlő körüli munkákban. Tragacson, biciklin toltuk be a gyümölcsöt rekkenő melegekben az átvevőhelyre. Anyám később kötéssel és neylon harisnya bontással is foglalkozott, egy kisiparoshoz dolgozott be, ez csak úgy volt lehetséges, ha nem jelentik be. Nyugdíjra tehát nem számíthatott. Pestre kellett volna költözni, mint sok más deklasszált meg is tette. Pesten a tömegben jobban el lehetett tűnni, még állást is kaphatott volna. Apám azonban nem akart Flalasról elmozdulni, ott akart meghalni, ahol született. Én általában minden szabadidőmben rajzoltam Pesten és Halason egyaránt. Ismerősök ültek modellt, még egy-két portré megrendelésem is akadt. - A határba is kijártam tájakat festeni. Volt egy általam igen csodált ember. Nagy Czirok Laci bácsi. Nagyon szép, kék zsinóros magyar ruhában járt. Pörge kalap, ragyogó csizmák és egy fokos egészítették ki öltözékét. Ő volt a híressé vált autodidakta néprajzos, gyűjtő, akinek több könyvét is kiadták a hajdani halasi népéletről. Nagy örömömre megengedte, hogy lefessem. Persze, nemcsak a ruhája volt szép magyar ruha, hanem az arca is igazi magyar arc volt, fekete bajuszával. A kép, amit róla festettem, majdnem egész alakos volt, hogy a ruha is jól látsszon, kezében a fokost tartotta. Szokás volt a Főiskolán a nyári munkáinkat bemutatni mesterünknek. Főnyi meglátva ezt a portrét, kifogásolta, hogy miért ilyen ruhában festettem le a modellt. Ajánlotta, csak a szépen megfestett fejet hagyjam meg, a kép többi részét vágjam le. Én ostobán ezt meg is tettem. Közvetlen Halas határában volt egy szép tó, a Nagy tó. Emellett hajdan szélmalmok álltak. A szélmalmok helyén csak dombok maradtak rajtuk kis tanyákkal, itt-ott egy gémeskúttal. Erről a tájról csináltam egy szénrajzot kiegészítve beszélgető parasztokkal és tehenekkel.” Amitől mindig félt, kisült a származása, ez miatt egy évre kizárták a Főiskoláról. „Nem akartam Halasra menni a szüléimhez, hanem elhelyezkedtem kerti munkásnak a Főkerthez. - Miután ilyen sikeresen elhelyezkedtem, egyik nap egy hivatalos levél várt, hogy az ország összes egyetemeiről és főiskoláiról kizártak. — Egy év múlva elintézték, hogy visszavegyenek. Egy évig büntetésből nem kaptam ösztöndíjat. Ez pedig fontos volt, mert az ösztöndíj és a menza volt a megélhetési bázisom. Jolán néni csak lakást tudott adni, kosztot már nem, mert tőle is mindent elvettek. 1956. október. „Mi is kimentünk az utcára, ahol már tömegek vonultak a Kossuth nótát énekelve. A Bem szoborhoz vonult a fegyelmezett tömeg, a Lengyel- Magyar szolidaritás jegyében. - A forradalom fejlete alatt nem mentem le az utcára, mert bizony be kell vallanom, én gyáva vagyok, nem megyek oda, ahol lőnek. Unokabátyám, dr. Molnár Kálmán a közeli Mária utcai Szemklinikáról jött hozzánk a Kinizsi utcába, hozott egypár kenyeret. Időben jött a segítség, mert élelmünk fogytán volt. Mikor megtörtént a diplomamunkák kiértékelése szomorúan vettem tudomásul, hogy én nem kaptam diplomát. A főiskolát végbizonyítvánnyal végeztem 1958-ban. A főiskola után mindenkinek járt három hónap ingyenes művésztelep. Sárospatakra kértem magam, itt a Rákóczi vár egyik felében voltak a művészek. Ennek a helynek a hangulata leírhatatlan. Én egy nagy szobát kaptam, ami állítólag Loránttfy Zsuzsannáé volt. - Sajnos, innen is haza kellett egyszer menni. Ez volt a művésztelep utolsó éve is. Az egész épületet a múzeum vette birtokába. Hazamentem Pestre Jolán nénihez. Nem akartam Pesttől megválni, mert úgy gondoltam, művészi pályám látná kárát, ha végleg hazamennék Halasra. Jolán néni lakása egy szépen berendezett polgári lakás volt, ott nem lehetett festeni, így hát az utcákra jártam, utcarészleteket festettem, ezeket a Képcsarnokhoz is beküldtem. Nagyon 151
