Szűcs Károly: Szebényi Imre szobrászművész 1923-1983 - Thorma János Múzeum Könyvei 4. (Kiskunhalas, 2000)
Élet és életmű - 1957–1968
kerül a szintén túlkoros Varga Imrével, aki később így emlékezett vissza: „Szebényi Imre nagyon kedves és szimpatikus, nagyon stramm kiállású fiú volt. Egy jó átlagműveltséggel rendelkezett. Ez akkoriban, a Képzőművészeti Főiskola berkeiben, de azon kívül is szokatlan volt. Voltak bizonyos premisszák, amelyek előírták, hogy egy „úri embernek” mit kellett tudnia... Imre ötvösnek tanult, és a legszebb dolgait ennek a szakmának keretén belül készítette. Gyönyörű domborított tálai voltak. Ő amikor a főiskolára került, már kész művész volt, meghatározó ízlésvilággal, megörökölt, és magában kialakított irányokkal. (...) Nem volt idegen tőlünk - mint ahogyan a kultúrának egyetlen egy ága nem lehet idegen - a költészet és az irodalom.”13 Varga Imre megállapítása olyan tényt tár fel, amelyek nemcsak kettőjük polgári múltjára utal, de megelőlegez művészi pályájaíutásuk számtalan pozitív és negatív párhuzamát is. A főiskola éveiben az egzisztenciális kényszer változatlanul gyötri Szebényi családját. Felesége kezdetben Dunaújvárosban dolgozik, majd Mikus ajánlásával a Műcsarnokban helyezkedik el.14 Ez jelentős segítséget jelent majd a szobrász pályafutása alakulásában. Szebényi amikor a Képzőművészeti Főiskolára került, már fejlett ízlésvilággal és technikai kultúrával rendeljezett, de még nem volt kiforrt szobrász. Legfontosabb elfoglaltsága a főiskola melleti pénzkereset lett, különösen azt követően, hogy Mikus Sándor megbízta a Sztálin-emlékmű vörösréz kapudomborműveinek kivitelezésével.15 Varga Imre így emlékszik ezekre az időkre: „Sorsunk nagyjából hasonlított egymáshoz. Agyagot raktunk fel pénzért, vagy a Szvetanai utcában maszkot öntöttünk, vagy hullák kezeit öntöttük le a hozzátartozók megrendelésére. Ilyeneket csináltunk, amiből pénzt lehetett szerezni. Imre akkor, amikor Mikus megteremtette számára a lehetőséget, hogy a Sztálin-emlékmű kapuit csinálhatta, abbahagyta a főiskolát. Csak látogatóba jött vissza néha a főiskolára ezután. A későbbiek során teljesen esetlegesek lettek találkozásaink.”16 1954-ben abbahagyja tanulmányait, és különböző - néha silány esztétikai és technikai értékű - megbízásokat kap. Időközben a szülők Kisorosziba költöznek, nem messze Gizella lányuktól.17 Szebényi műhely hiányában a szülei Kisorosziban lévő házában dolgozik 1957-ig, itt készíti többek között a Sztálin- emlékmű dombormüveit. Kiállító tevékenysége az 1946—56 közti időszak vége felé egyre jelentősebb. Önálló művekként érmeket és dombormüveket készít. 1954-ben réz és ezüst érméket állít ki a Műcsarnokban, a következő évben pedig, a Képzőművészetünk tíz éve című kiállításon 5 db ezüstből és bronzból készült plakettal mutatkozik be. Még ebben az évben a VI. Magyar Képző- művészeti Kiállításon gipsz zsánereket, vörösréz tálat (A nyári élet örömei) és sárgaréz dom- bormüvet (Vízi élet) állít ki. Vidéken a Hermann Ottó Múzeumban mutatkozik be az I. Miskolci kiállításon, ahol többnyire a Műcsarnokban látott anyaggal szerepel. Megkezdődik a lányáról készített érmék és portrék sora (Adika). A fennmaradt katalógusok tanúsága' szerint 1956-ig dombormüvekhez és iparművészeti tárgyak anyagául használja a vörösrezet; domborítással és egyéb ötvös technikákkal formázza azt, de a technika szobrászi felfogása — hegesztés, térformák képzése stb. - még nincs kimutathatóan jelen műveiben. 1957-1968 Az 1957 és 1961 között eltelt időszak a szolid jelenlét, a feltűnés mentes munkálkodás évei. 1957-ben Budapesten a Gorkij fasor egyik emeletes villájában sikerült lakást és műtermet szerezniük, és ezzel megoldódik Szebényi krónikus műterem gondja. 1958-ban a kis5
