Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum - Thorma János Múzeum könyvei 3. (Kiskunhalas, 1999)
Néprajz - Vorák József: Kiskunmajsai cifra házormok
Kiskunmajsai cifra házoromzatok 203 voltunk, nagyobb házakat építettünk, de jártunk a falukban is.” (A helységek nevére nem tudott visszaemlékezni.) „Erdélyen kívül voltunk a mesteremmel Aradon, Temesváron és Szegeden is. Alig múlt év, hogy ne mentünk volna valamerre. így tettek a többiek is: Bakró Illés, Kuruc Répás Péter, annak testvére a Pál. A Kurucok is Erdélyben tanultak, akár az én mesterem. Eljárt idegenbe Patyi István is és mások is. Egyik elment, következő évben már vitte a másikat, mert itt többen voltunk tanultak is, meg olyanok is, akik csak úgy beállottak a mesterségbe, mint ami munka akadt. Ha itt helyben fával dolgoztunk, a fát a Ferenc József utcában volt Schwartz Artur fakereskedő hozatta meg. Mi nem törődtünk vele, hogy honnan hozta, mi csak megmondtuk neki, hogy milyen kell a munkához. Csak Szegedről kellett hoznia, mert ott volt akkor gőzfiűrész. A Schwartznak nem volt fűrésze. A mesterem csinálta a legszebb cifra ház-végeket a községben. Én is eltanultam tőle. Mi azokat csináltuk, amelyeknél a végdeszkára cifrát borítottunk.” (Arra a kérdésre, hogy hogyan nevezték az oromzatot, tétovázik: „Nem volt külön neve, házelejének, házvégnek mondtuk.”) „A csillagosakat, sugarasakat Tapodi csinálta, az is jó mester volt. A mester megegyezett a gazdával, milyen legyen a ház olyanra csináltuk. Hogy milyen legyen az eleje, azt a legtöbb gazda ránk hagyta. Ha kisebb volt a fizettség, csak a végdeszkák közeit fedtük el borító léccel. Ha jól fizettek, körül is, közepén is megciffáztuk. Tettünk cifrát a végdeszka szélére, meg a vízvető aljához is. Belül is tettünk cifrát a végdeszkákon, de hogy mi volt a nevük nem tudom. Nem volt nevük, de az is lehet, hogy elfelejtettem. A mesteremnek nem volt mintája, nekem se volt, később se. A cifrát emlékezetből csináltuk, ott helyben, munka közben találtuk ki. A mester kigondolta, egy-két fordulóját rárajzolta egy deszkadarabra, kivágta, s odaadta a legénynek. Ez aztán arról a mintáról rajzolta végig a cifrázandó deszkát, aminek a cifráját már maga vágta is ki. A mintát meg se őriztük. Nem volt az olyan nagy mesterség, minden legény tudott hozzá. Sokszor a gazdák mégiscsak kívántak valamit, akkor olyat csináltunk.” A kilencvennégy esztendős Úri Baranyi Sándor nem tudott többet mondani a mesterségről. A nyolcvannégy éves Balogh Péter, aki a Széchenyi utca 65. szám alatt lakott nem volt tanult mester, csak kontár. Alábbiak szerint emlékezett a mesterségre és a régi mesterekre: „A majsai ács-kőműves mesterek nemcsak itthon Majsán dolgoztak. 1910- 11-ben majd valamennyi mester idegenben volt, velük a segédmunkások is. Kakas Lázárék azelőtt is jártak Erdélyben. 1908-1912 között Pestre is mentek majsai kőművesek. Jártak majsaiak a közeli községekbe is. Mérgespusztán (Pusztamérges) a Patyiak voltak, a többiek Szánkon, Jászszentlászlón. Az oromzat neve vég volt. Nemcsak a mesterek csinálták. Azok csinálták, akik a tetőgerendázatot összeácsolták. Nem kellet okvetlenül mesternek lenniük. A tudást egyik ellopta a másiktól az csinálta, akinek huzalma volt hozzá. Én csak későn szegődtem hozzájuk. A házépítéssel kétszer annyit is meg lehetett keresni, mint a napszámmal. Házon dolgoztak akkor Provics Pál, Provics Illés, Bugyi József, Bugyi Lajos, Patyi Ignác, Pálfi Lajos, Úri Baranyi Sándor. Barkácsolók, kontárok voltak Trója István, Csík Mihály, Trungel Nagy János, Trungel Nagy Lojzi, Trungel Nagy Dezső, Trungel Nagy István” (Hogy ezek közül melyik értett a cifrázáshoz is, azt nem tudja, csak azt erősítgeti, hogy a kontárok mindegyike csinált
