Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum - Thorma János Múzeum könyvei 3. (Kiskunhalas, 1999)
Néprajz - Vorák József: Kiskunmajsai cifra házormok
202 Vorák József A majsai cifra deszkaoromzatok kora, építői, elnevezései után kutatva, a házak lakóival csak úgy jártam, ahogyan azt hasonló járatban nem egy gyűjtőnk tapasztalta. A cifra, házormok jelenlegi gazdái közül sokan a házukról készült fényképet kézbevéve is kételkedtek, hogy az az ő házormukat ábrázolja. A házak tulajdonosai vették, vagy örökölték a házat, de ha benne születtek is, alig méltatták figyelemre a házormok cifráit, melyekkel az építők és építtetők valaha büszkélkedhettek, legfeljebb akkor, amikor a deszkaoromzat már oly mértékben megromlott, nagyobb mérvű javításra szorult, hogy kifoltozását már nem lehetett tovább halogatni. Az eredeti formákra ilyenkor egyetlen esetben se voltak tekintettel. A házak korát meghatározandó a válasz szinte kizárólagosan ez volt: „Régi ez, vagy százesztendős is talán, ha nem több.” A régi tulajdonosokat három-négy generációra visszamenőleg el tudták sorolni. A ház építőjéről csak akkor tudtak felvilágosítást adni, ha az valamelyik ős volt. Ilyenkor mestert csak a fedélszék elkészítéséhez, a nádazáshoz, no meg a cifra orom elkészítéséhez fogadtak. Arra, hogy kik voltak mesterek, a jelenlegi lakók közül senki se emlékezett. így azután a cifra ormok mestereire nem is a házak lakóitól, hanem az ifjabb építőmesterektől kaptam némi útmutatást. Tőlük tudtam meg, hogy a cifra házormok készítői nem ácsmesterek, illetőleg nemcsak ácsmesterek voltak. A századforduló táján, a mesterségen belül háromféle házépítőt különböztettek meg: kőművest, ács-kőművest és kontárt. Kizárólagosan csak ácsmunkát vállaló mesterek a századforduló előtt a községben nem éltek. „Aki a ház építését a küszöbnél elkezdte, az fejezte be fent, a tetőácsoláson.” Ami persze nem zárta ki, hogy szegényebb ember maga építette a házát, s csak az ácsmunkához hívott mestert. Ha módosabb volt, akkor kőművest, ács-kőművest, ha szegényebb volt, csak afféle kontárt, ki lesve tanulta el a mesterséget. A hajdani, ácsmunkát is értő kőművesek utolsó, ma is élő képviselője Kiskunmaj- sán, az 1874-ben született Úri Baranyi Sándor. Túl a községen, a régi temetőn is, az országút mellett lakott egy kis düledező, földes tanyaépületben, megözvegyült fiával kettesben, koldus nincstelenségben. Gonosz tréfája a sorsnak, hogy aki annyi módosabb, rangosabb hajlékot épített egy ritka hosszú emberéleten keresztül másoknak, vén- ségére ilyen putriba szorult ki. Mikor ráleltem tűzcsinálással foglalatoskodott. Sehogy se akarta megérteni, mi dolgom lehetne vele, nem ment a fejébe, hogy akadhat még valaki akit a romló házormok cifrája érdekelne. Aztán abbahagyta a rőzsetördelést, hályogosuló szemeivel keresztülnézett rajtam, s csak nemsokára szólalt meg: „Elmúltak azok az idők uram, el...” A hideg tűzhely elé telepedett a kis tőkére, melyen a rozsét aprítgatta. Magam a kiszsámolyra kuporodva, a félhomályban térdemre fektetett noteszba jegyezgettem emlékezéseit, melyek olykor áradó bőségűek voltak, máskor hirtelen, éppen a leglényegesebb dolgoknál apadtak el. Tizenkét éves volt Úri Baranyi Sándor, mikor Kakas Lázárhoz, az akkori legkeresettebb majsai építőmesterhez elszegődött. Kőművesnek tanult, de ez annyit jelentett, hogy az asztalos, lakatosmunkát, no meg a nádazást kivéve, mindent meg kellett tudni csinálni a házon. Egyformán érteni kellett a tégla és a vályog felrakásához, meg a falveréshez. Kakas híres mester volt, nemcsak Majsán, de a környéken is. Magától a mestertől többször hallotta, hogy legénykorában Erdélyben tanult. Mesterként jól ment a sora, a főutcán szép háza volt. Ő, Úri Baranyi Sándor felszabadulván, mesterlegényként többször megfordult Kakas Lázárral Erdélyben. „Oda mentünk, ahol éppen munka volt. Leginkább városokban
