Szakál Aurél (szerk.): Halasi művészek - Thorma János Múzeum Könyvei 1. (Kiskunhalas, 1996)
Szűcs Károly: Bevezető
Bevezető A halasi képzőművészet múltja csekély. A magyar festészet történetének legjelentősebb helyi születésű alakja Thorma János, de talán a halasi csipke ötletének atyja és az első tervek készítője, Dékáni Árpád rajztanár sem teljesen ismeretlen országosan. A városban a képzőművészet sorsa más művészetekéhez hasonlóan meglehetősen sanyarú volt, ugyanis a tehetős paraszt-polgár réteg, mint mecénás nem vállalt számottevő szerepet. A múltban a nagy reprezentatív eseményeket kivéve (pl. Damkó József kuruc-szobrának esetében), a helyi művészeti élet a rajztanárok és az amatőr műkedvelők tevékenységén alapult. Az előbbire az 1880-as években a Vasárnapi Újságban is rendszeresen publikáló rajztanár, Biczó Géza, az utóbbira a gazdálkodó és festegető Tumo Máté jó példa. Hogy a festés és szobrászkodás nemcsak egyéni passzió, hanem művészi tevékenység is, azt talán az utóbbi 30-40 évben a kiállítások megszaporodásával fogadta el a helyi közvélemény. Ettől az időtől kezdve figyelhető meg az alkotók művészi látásmódjának differenciálódása is. A valósághűségre törekvő realisztikus felfogás mellett megjelent a szürrealista, az expresszív és a naiv művészet, majd a nyolcvanas évektől a neoavantgarde némely hatása mutatható ki egyes alkotásokon. Mielőtt ezek ismertetésére bővebben kitérnénk, szükséges pár mondatban a mai halasi alkotók végzettségével, egzisztenciális helyzetével foglalkoznunk. Többségük műkedvelő és autodidakta, akik között a nyugdíjas vasutastól a mérnökig sokféle végzettségű és kultúrájú ember található. A profik közé a főiskolát, akadémiát végzett rajztanárok (Diószegi Balázs, Baráth József, Szalai József), illetve a hasonló végzettségű, de az alkotói munkával hivatásszerűen foglalkozók tartoznak (Berki Viola és az alkalmazott grafikából élő Rácz-Fodor Katalin). A felsorolás nem feltétlenül jelzi az alkotók és alkotások közti kvalitás különbségeit, mint ahogy az elkövetkező esztétikai jellegű osztályozásban sem. A könyvben szereplő művészeket alkotásaik és szemléletük jellegzetességei alapján a tradici- onalizmus, a naiv és a modern művészet kategóriájába soroltuk. Az általunk használt tradicio- nalizmus kifejezés nem művészettörténeti stílusfogalom, hanem szociológiai ízléskategória, amely a személyes tapasztalat, a hit, vagy a mindennapi élet élményvilágának és bizonyos vizuális, ábrázolási sémák, konvenciók direkt megfeleltetésén alapul. Röviden szólva: az analógiákban gondolkodó attitűd, a hasonlatokra hagyatkozó ítélőerő működése. A portré- és tájképfestészet esetében ez megmutatkozhat a látvány és a kép tematikus azonosításában, miként ezt Székely Tibor és Zsebő Károly művei bizonyítják. Vizuális forrásaik a realizmushoz, naturalizmushoz és némiképp az impresszionizmushoz vezethetők vissza. Nem véletlenül, hiszen ezek a stílusok par excellence tájkép- és portréfestő irányzatok voltak. Az ikonfestő dr. Körmendy László tradicionalizmusa egy régi képtípus átvételén és az ábrázolási szkémák követésében mutatkozik meg, míg Bródi Mária ornamentális rajzai, jelképessé stilizált formái a népművészet absztrakciós fogásait és egyszerű kompozícióit követik. A tradicionalizmus - sok esetben az alkotó szándékán kívül - a közízlés primátusát vallja a műalkotások és ítéletek 5
